A plüssállatok ismét életre kelnek,Tim Davys A Halállista című regényének véresen komoly, ugyanakkor rendkívül humoros folytatásában.A lefejezett keselyű rejtélyeúj szereplőkkel ismertet meg bennünket, de a hard boiled-krimi keménysége és garantáltan jó szórakozást nyújtó világa nem változik.
Tim Davys svéd író, New Yorkban jelentette meg eddigi könyveit, és ma talán napjaink egyik legizgalmasabb, legmeglepőbb hard boiled-krimi szerzőjének tekinthető. Regényeinek karakterei régről ismerősek lehetnek Chandlertől, Hamettől; ugyanúgy kacsinthat ránk a gazdag femme fatale, a szerencsétlen fruska, a hidegfejű nyomozó, esetleg az alkohollal és drogokkal küzdő társa, meg persze a maffiózó, csakhogy a Davys-regények főszereplői egytől egyig plüssállatok. De ez senkit ne tévesszen meg, nincs szó semmiféle játékosságról, ebben a plüssállat-univerzumban ugyanolyan véres leszámolások folynak, mint például Hammett Véres aratásában, csak itt nem az emberek belső szervei kerülhetnek ki az aszfaltra, hanem például egy szivacsbélés.
Davys hazánkban elsőként megjelent regénye, a Halállista, az Agave Könyvek várakozásait is felülmúló sikerkönyv lett, így nem meglepő, hogy a sorozatot is elérhetővé tették. A lefejezett keselyű rejtélye is a noir krimik hangulatát idézi fel, amiben szinte minden olyan, mint a valóságban. Szinte. Leszámítva azt az egy tényt, hogy emberek helyett plüssállatok találhatóak mindenhol.
„Mollisanváros Tourquai nevű negyedében Véreb Lőrinc főfelügyelő felel az utcák nyugalmáért és a plüssállatok biztonságáért. Ám vannak, akik még nála is nagyobb hatalommal rendelkeznek: ők a gazdagok, akik a törvény fölött élnek – közéjük tartozik Keselyű Oszkár is.
Amikor Keselyűt lefejezve találják meg Mollisanváros legexkluzívabb épületében, Véreb Lőrinc azonnal tudja, hogy nyomozását árgus szemek követik. Véreb csapata – két nyomozója, Hiúz Anna és Sas Ézsua, valamint a magándetektív Egér Fülöp – mélyre ás a város sötét bugyraiban, hogy kiderüljön, ki profitált a legtöbbet Keselyű halálából. A madár szexi, latextestű titkárnője, Kobra Eleonóra? Vagy titokzatos szeretője, Mókus Jázmin? Esetleg Panda Igor műkereskedő, akinek a világ pénze sem elég? Véreb eltökéli, hogy kideríti az igazságot, ám előtte még szembe kell néznie saját, rettenetes démonaival.”
Tim Davys: A lefejezett keselyű rejtélye
(Részlet a könyvből)
Prológus
A plüssállat remegett. Izomgörcsök rántották össze testét. Szeméből könnyek potyogtak, és csorgott az izzadság a homlokáról. Lába alatt mintha remegett volna a föld is, és minden próbálkozása ellenére képtelen volt rászögezni a tekintetét az ízléses padlószőnyegre. Nehezére esett a kék alapon sorakozó fekete kockákra fókuszálni. Fájt a feje. Úgy érezte, mindjárt felrobban. Magas, sivító hangot hallott, ami csak nem akart elhallgatni. A gyomra felfordult. Lélegezni is alig mert, elvégre a Gyűlölt alig fél méterre ült tőle.
Mennyi ideig állt a sötétség rejtekében? Úgy érezte, időtlen idők óta. És mi várt rá? Mire számíthatott? Alig bírta megfogalmazni ezeket a kérdéseket, mert a válaszok oly távol álltak tőle. Aztán az értelmetlen tűnődésnek – ahogy a testében emelkedett és süllyedt az alkohol valami érthetetlen ritmust követve, gondolatai pedig kószák voltak és erőtlenek – az vetett véget, hogy hirtelen a mancsába került a penge.
Hogyan történt? Abban a pillanatban nem lehetett megmondani, mégis volt értelme a kérdésnek. Mindig mindennek van értelme, még ha nem is mindig látjuk, gondolta a plüssállat. Aztán a gyűlölet megint elszorította a torkát. A dühtől a szeme összeszűkült, orrára ráncot vetett az erőfeszítés. Nem állhatott ellen, egyszerűen nem állhatott ellen.
Aztán a sötétség már nem védelmezte többé, a plüssállat pedig tett egy lépést előre. Ez meg hogy történt? A fegyvert felemelte a mancsában, ám mintha valaki más tette volna. És abban a pillanatban megállt az idő, egy másodperccel a cselekedet előtt, amely visszavonhatatlanul megváltoztat egy életet. A lelkére sötétség ereszkedik, és számára nem lesz megbocsátás.
Ennek ellenére nem habozott, és nem bánt meg semmit. A plüssállat mindennél jobban el akarta távolítani a Gyűlölt fejét a testétől. Függetlenül a következményektől, függetlenül attól, hogy mit fog ez jelenteni.
– Disznó.
Ez a szó villogott a fejében, amikor lesújtott a pengével.
ELSŐ NAP
1.1
A fekete műanyag telefon az iroda berendezéséhez tartozott, amikor Véreb Lőrinc évekkel ezelőtt elfoglalta azt, ám pár évvel ezelőtt lecserélték egy modern ocsmányságra, ami magas hangon és agresszívan csöngött, vagy inkább sivított. A digitális kijelzőtől még senki sem lett jobb zsaru, gondolta Véreb. Nem volt hajlandó felvenni a kagylót, mivel elég ritkán fordult elő, hogy bárki is érdekes mondanivalóval tudott volna szolgálni. A főfelügyelő hátradőlt székében, saras mancsát pedig az asztalra tette, amit bizalmas iratok borítottak. A számítógép billentyűzetén egy almacsutka rohadt, a ceruzatartóba egy félig megevett fánk szorult, a szemetesben meg gyömbéres keksz csomagolópapírjai álltak halomban. Véreb Lőrinc egész felnőtt életében a súlyával küzdött. Szeretett enni, de nem akart meghízni. Könnyen felszedett pár kilót, de leadni már sokkal nehezebben tudta. Megpróbálta a rotációs fogyókúrát is, apró mérlegen mérte az ételt, amit meg akart enni, és minden reményét színes magazinok kalóriaszegény diétájába helyezte, de az eredmény mindig ugyanaz volt. Az önként vállalt csökkentett mennyiség miatt csak még éhesebb lett, és arra kényszerült, hogy titokban egyen. A fiókjában, a számítógépe melletti papírkupacban, a vastag irattartókban és a könyvespolcon sorakozó különféle tárgyak mögött félig megevett kekszek, csokik és cukorkák bújtak meg. Az ajtó mögötti sarokban lassan egy hete rejtőzött egy fél pizza egy sál alatt, mert a lelkiismerete nem engedte, hogy megegye. Valahol még egy fél rántott húsnak is kellett lennie. Az étel dugdosása olyan ösztön volt, amivel Véreb már jó ideje nem törődött: előbb vagy utóbb mindent megevett.
A telefon tovább csörgött.
Véreb Lőrinc a félhomályban ült – a parkolóra néző ablakon félig leeresztették a redőnyt –, unatkozott, és a számítógép monitorját nézte, de csak a tükörképét látta benne. A sötétbarna gyapjú lógott a pofáján és a nyakán, a fején a mély ráncok soha nem simultak ki, hosszú fülei pedig úgy pihentek a vállán, mintha váll-lapok lettek volna. Véreb igyekezett a monitoron háttérképként beállított fotóra koncentrálni. Arcára halvány mosoly ült ki. Kordélia. Szeme fénye. Egyetlen gyengesége. Kordélia, a nem túl ritka hullámos papagáj egy kalickában lakott. Mollisanvárosban nagyon kevés plüssállatnak volt házikedvence – Vérebnek saját magán kívül hirtelen más nem is jutott eszébe –, éppen ezért Kordélia létezését titokban tartotta. Szép számmal voltak ellenségei, és ebben a szakmában az a legjobb, ha nem hagy támadási felületet.
Véreb Lőrinc már negyedik napja viselte ugyanazt a gyűrött, kék-fehér csíkos inget. Hónaljában az izzadság már beleette magát az anyagba. Pisztolytáskájának szíja lazán lógott a mellkasán. Lőrinc nem az ajánlott szolgálati fegyvert használta, hanem egy régimódi revolvert. Az a pletyka járta, hogy különleges töltényt használ, ami, ha igaz, akkor elég erős ahhoz, hogy átszakítsa egy bank páncéltermének a falát.
A telefon még mindig csöngött.
– Tudom, hogy sokat kell még tanulnunk, de akkor is. Ha felvesszük a kagylót, abbahagyja a csörgést…
Véreb az ajtó résén keresztül hallotta meg a megjegyzést, bár véletlenül, ugyanis Sas Ézsuának nem ez volt a célja. Magában motyogott, a szavak csak úgy kibuktak a csőrén. Persze sokkal egyszerűbb volt Vérebnek is úgy tenni, mintha nem hallotta volna meg a mondatot. Véreb ajtajához Sas felügyelő asztala állt a legközelebb a rue de Cadix-i rendőrkapitányság negyedik emeletén, amelyet teljes egészében a főfelügyelő vezette csoport foglalt el. Véreb egy bizonyos fokig egyetértett Sassal, elvégre kit ne zavarna egy ilyen éles hang? Ugyanakkor nem tehette meg, hogy a megjegyzést elengedje a füle mellett. Valakinek meg kell tanítania az új fiút arra, hogy mi merre hány óra. Véreb elégedetlenül felmordult, amikor eszébe jutott, hogy Hiúz Anna, Sas tapasztalt társa aznap reggel nem jött be dolgozni.
Sóhajtott, majd bosszúsan felvette a kagylót, és a füléhez emelte.
– Véreb.
– Véreb főfelügyelő?
– Igen? – morogta Véreb.
– Főfelügyelő – szólalt meg egy ügyetlenül elváltoztatott hang. –
Főfelügyelő, gyilkosságot követtek el, és…
– És én mégis kivel beszélek? – kérdezte Véreb.
– Az nem érdekes. A lényeg az, hogy…
– Miféle szakadtbundájú plüss szórakozik velem így, kora reggel?
– Na de főfelügyelő – ellenkezett a hang. – A lényeg az, hogy…
– Én szépen lerakom a kagylót, te őrült barom – közölte Véreb, és lecsapta a kagylót.
Azzal feltápászkodott, elrúgta maga elől a szemetest, nehogy kiszedje belőle egy gyömbéres sütemény darabját, és kinyitotta az ajtót, majd kinézett a birodalmára. Az épület a világosbarna rue de Cadixon eredetileg kórház volt: egykoron hosszú sorokban álltak egymás mellett a betonpadlóhoz erősített varrógépek. A padlót most vékony, kopott és fekete linóleum borította, mintegy csápszerűen benyúlva az íróasztalok alá. Az utcára nyíló ablakok magasak voltak, mocskosak, és nem lehetett kinyitni őket. Az acélelemek, amik magát az épületet tartották, szintén feketék voltak, és gigantikus fatörzsekként tűntek el a csupasz szellőző- és szennyvízcsövek között az épület tetején. A lámpák alacsonyan lógtak, eredetileg minden asztal fölött egy, de a számtalan átrendezésnek köszönhetően az íróasztalok és a lámpák érthetetlenül aszimmetrikusan töltötték be az emeletet. Ebben a káoszban nagyjából ötvenöt íróasztal kapott helyet, tizenöttel több, mint amennyit a szakszervezet jóváhagyott. Amikor Véreb megjelent irodája ajtajában, mintha mindenki egyszerre vett volna levegőt. Nem csak a főfelügyelő hallotta Sas Ézsua csöndes megjegyzését.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Véreb.
Sas Ézsua rendszerint kiállt amellett, amit mondott és amiben hitt, de nem volt bolond. Véreb köhögésszerű morgása hallatán becsukta a csőrét, és az előtte fekvő iratgyűjtőre szegezte tekintetét. Sas alig egy éve dolgozott Mollisanváros Tourquai nevű negyedének rendőrkapitányságán.
Miután egy kisebb őrsön kezdte karrierjét Amberville-ben, hat hónap elteltével saját kérésére helyezték át Tourquai-be, ahol a hírhedt Véreb Lőrinc főfelügyelő lett a főnöke.
– Hallottam valamit – morogta Véreb –, és pont úgy hangzott, mint amikor a nagyanyám beszorult a mángorlóba. Vagy amikor az apám babot evett, és hasmenése lett tőle. De a maga csőréből jött ki ez a hang, igaz?
Sas felpillantott. Halálra volt rémülve. Az emeleten állandóan jelen lévő hol halkabb, hol hangosabb morajlást teljes csend váltotta fel. Mindenki őket figyelte.
– Namost, felvettem a telefont – bólintott a főfelügyelő. – Pont, ahogy akarta. Felvettem azt a nyomorult telefont. És mi haszna volt?
Sas fájdalmasan tisztában volt azzal, hogy mindenki rájuk figyel.
– Ööö – nyögte.
– Mindennap telefonálnak – folytatta Véreb. – Beteg állatok ezek, gyári selejtek. Bevallanak mindent, aztán közlik, hogy sajnálják. Nekem meg végig kell hallgatnom őket.
– Egyáltalán nem állt szándékomban… Nem akartam…
De Sas magyarázkodását félbeszakította a telefon, ami ismét megcsörrent Véreb irodájában. A főfelügyelő a nyomozójára nézett.
– Ha tudni akarom, hogy mi a véleménye rólam – mondta Véreb a lehető legbarátságosabb hangján –, akkor majd megkérdezem. „Kicsi sasom”, mondom majd, „mondja el, kérem, mit gondol rólam.”
Többen halkan kuncogni kezdtek. Sas megint az irattartóját bámulta.
– Addig azonban – ugatta Véreb –, kuss!
Azzal a főfelügyelő visszament az irodájába, és felkapta a kagylót.
– IGEN?
Ismét az előbbi, elváltoztatott hang volt az.
– Ne tegye le!
– És mi a fenéért ne? – morogta a főfelügyelő.
– Mert igaz – felelte a hang. – Gyilkosságot követtek el. Egy keselyű ül…
Véreb letette.
– Micsoda kitartó egy seggfej – morogta magában, majd felkapott az asztalról egy almás táskát, amit aznap reggel vett, bűntudata miatt azonban csak egyet harapott belőle, aztán beledugta az „AKTUÁLIS NYOMOZÁSOK” feliratú irattartóba.
Közeledett az ebédidő, és a főfelügyelő érezte, amint az éhség egyre jobban hatalmába keríti.
Véreb Lőrinc karrierje kacskaringósabb volt Sasénál, mivel egy évtizeden keresztül járta egyenruhában Tourquai északkeleti részének utcáit. A tízedik év végén már minden egyes színes macskakőre annyiszor lépett, hogy mindet ismerte, és annyiszor börtönbe vágta a környék összes szabású és színű bűnözőjét, hogy nemegyszer össze is keverte őket. Aztán képtelen volt ellenállni az előléptetésnek, bár mélyen és kitartóan megvetette az „asztali zsarukat”, és nemegyszer joggal. Ennek ellenére hagyta, hogy kinevezzék felügyelőnek, majd főfelügyelő. Megfogadta, hogy nem engedi magát belesüppedni abba a fáradt közönybe – vagy keserű reményvesztettségbe –, amibe oly sok rátermett rendőr fáradt már bele előtte. Hírhedt-híres temperamentuma egyben állandó mentőövként is szolgált, hiszen akiben ilyen indulatok tombolnak, az nem lehet közönyös és zsibbadt.
Most már kétszer olyan hosszú ideje dolgozott az irodában, mint amennyit járőrözéssel töltött, ám mégis az utcán érezte magát igazán otthon. A kerület tele volt hangyaalagutakkal, minden kapualj egy bűnre emlékeztette, minden sarok egy tévedésre. Véreb Lőrinc megtiszteltetésnek vette, hogy szerény tudott maradni, mert úgy vélte, ez a túlélés egyetlen módja.
– Elnézést, főfelügyelő – zavarta fel Vérebet álmodozásából Sas Ézsua.
A tapasztalatlan felügyelő ki merte nyitni az ajtót, és így felriasztotta a főfelügyelőt
– Mi van?
Cím: Tim Davys: A lefejezett keselyű rejtélye (Tourquai) Fordító: Varga Bálint Kiadó: Agave Könyvek Kategória: krimi Megjelenés: 2011 Oldalszám: 272
