„Megváltozik szép lassan a világ, / Szelíden, halkan elsötétül,” 95 éve, 1928. november 7-én hunyt el egyik legnépszerűbb költőnk, Tóth Árpád, aki makulátlan költészetével nagy visszhangot váltott ki kortársaiból és az utókorából.
„Nagy költő volt; kétségkívül és vitán fölül az. Másokról, hangosabbakról, Adytól kezdve, lehetett vitázni. Az ő költészete nem adott fogózót a vitáknak. Tiszta volt, egységes, töretlen, az első pillanattól kész, az utolsó percig változatlan. Kevés ilyen »harmonikus jelenség« van az egész magyar irodalomban; igazán a Berzsenyieket, Kölcseyeket kellene idézni.
»Gáncstalan költő«: a Baudelaire híres szava illik őrá. Gáncstalan, nemes és magas poéta, mindvégig hű a költő igazi hivatásához, amely mégis csak a »szépségek teremtése«, s amelyhez mind többé-kevésbé hűtlenek lettünk e »káromkodó és nyers-dalú« korban. Szépséget teremteni abból az anyagból, ami éppen van – kicsiny és szomorú életünk anyagából!” (Babits Mihály: Tóth Árpád arcképe, Nyugat, 1928)
Tóth Árpád 1886. április 14-én született Aradon, iskoláit Debrecenben végezte. Gyenge fizikumú, beteges gyerek lévén az irodalomba, az ábrándok világába menekült a hétköznapok zaja elől.
TÓTH ÁRPÁD: SZEMBEN A FENSÉGES…
Szemben a fenséges, esti hegyekkel,
A lassan omló folyam mellett,
Kinek mutogatod
Drága termeted, drága melled?
Gondolsz-e arra, hogy odafent,
Millió mérföldjein túl az égnek,
Örök csillagok roppant
Villanylángjai égnek,
Gondolsz-e arra, hogy körül
A vén föld szörnyű torokká feszül tágan,
S lények milliói szenvednek,
Tünődnek, véreznek ma este a világban,
Kinek mutogatod hát
Bájaid, a sok kicsi kincset,
Elfojthatja-e szegény pazarságod
Az ezer hörgő, vajúdó, fájó nincset?…
(1913)
Érettségi után Budapestre költözött és magyar-német szakon tanult. Itt kezdődött el költői pályája. Versei eleinte A Hét és a Vasárnapi Újság című lapokban, majd 1908-tól az akkor meginduló Nyugatban jelentek meg.
1909-ben vissza kellett térnie Debrecenbe, hogy családfenntartó legyen. Több helyi lapnak dolgozott: a helyi közélet kérdéseiről, a különböző társadalmi jelenségekről publicisztikákat, a Debreceni Független Újságba színikritikákat írt, s továbbra is küldte verseit a Nyugatnak.
1913-ban ismét Pestre költözött, ahol megjelent első kötete, a Hajnali szerenád. Korai költészetének alaphangja a melankólia, a fájdalom- és magányérzés volt, erősen hatott rá Schopenhauer filozófiája. Nevezetes és igen jellemző versei e korszakának a Meddő órán és az Elégia egy rekettyebokorhoz.
Pesten kezdetben házitanítóként dolgozott, majd a művészek pártolója, Hatvany Lajos vette pártfogásába. Ekkor derült ki, hogy súlyos tüdőbeteg, így Hatvany támogatásával különböző szanatóriumokban keresett gyógyulást.
1907-ben az Esztendő című lap munkatársa lett, megjelent a Lomha gályán című kötete, s feleségül vette szerelmes verseinek múzsáját, Lichtmann Annuskát. Házasságukból 1920-ban született leányuk, Eszter, aki később szintén kiváló költő, műfordító lett.
Az I. világháború eseményeit rettenettel szemlélte, pacifistaként elítélt minden vérontást, a háborús hőskultusszal nem tudott és nem is akart azonosulni. Az őszirózsás forradalom lelkesedéssel töltötte el, a Tanácsköztársaság kikiáltását is örömmel köszöntötte.
1918-ban a Vörösmarty Akadémia titkára lett. Betegsége azonban ismét szanatóriumba kényszerítette, s a Tanácsköztársaságot követő időszakot is ott töltötte.
TÓTH ÁRPÁD: MEGVÁLTOZIK…
Megváltozik szép lassan a világ,
Szelíden, halkan elsötétül,
Maholnap semmi se marad,
Sok színéből, bolond tüzébül.
Nem vonz már semmi messzeség,
Nem szédít semminő magasság…
Nem akarnak sírni a szemeim…
(1926-28)1921-től az Est-lapok munkatársa, itt jelentek meg versei, novellái és kritikái is. Utolsó korszakának verseiben ismét felerősödött pesszimizmusa és a minden sorát átható szomorúság.
A Körúti hajnal, az Esti sugárkoszorú, a Lélektől lélekig e kor jellegzetes versei, s a Jó éjszakát!, amelyben olyan ma is aktuális kérdésre keresi a választ, mint van-e értelme, haszna a művészetnek és a költészetnek.
Élete utolsó éveit Újtátrafüreden, a tüdőszanatóriumban töltötte, végül Budapesten halt meg 1928. november 7-én.
„Nem láttam többé. A november hetedikére virradó éjszakán, élete negyvenkettedik évében, csöndesen átaludt a halálba” – írta lánya, Tóth Eszter Apu című kötetében.
Tóth Árpádot a Nyugat Ady Endre után a második legjelentősebb költőnek értékelte. Temetésén Babits mondott búcsúbeszédet, a Nyugat pedig emlékszámmal adózott egykori munkatársának.
Tóth Árpád igen jelentős műfordítói munkát is végzett, nevéhez fűződik többek között Shelley Óda a nyugati szélhez, Oscar Wilde A readingi fegyház balladája, Rilke Archaikus Apolló-torzó című költemények fordítása, valamint Babits Mihállyal és Szabó Lőrinccel együtt ő ültette magyarra Baudelaire A romlás virágai című kötetét.
TÓTH ÁRPÁD: MEDDŐ ÓRÁN
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
Tóth Árpád novellaiban es válogatott humoreszkjeiben az érzékeny lírikus kevéssé ismert oldalát mutatja be. Impresszionisztikus-szecessziós lélektani novelláinak témáit és hangulatát a kiábrándultság, a félelem és a szorongás határozza meg. Balsejtelem, hogy valami történni fog, és egyúttal kínzó gyötrelem amiatt, hogy semmi sem történik. Szorongó hősei hol azzal szembesülnek, hogy hiába küzdenek a végzetükkel, és minden marad a régiben, hol pedig azzal, hogy – mivel védtelenek a várható sorscsapásokkal szemben – létezésük katasztrófába torkollik. A csattanós humoreszkek egy elsüllyedt korszak életvilágába engednek bepillantást. Bennük a részvét és a gúny elválaszthatatlanok egymástól. Egy csalódott és kilátástalan ember keserű megállapításai ezek, aki sírni szeretne, miközben nevettet. Az alkotókedv gyötrő kohójában született novellák, s az újságírói robotban keletkezett humoreszkek részint élesen elütnek a költő művészien megmunkált híres elégiáitól, részint finoman összecsendülnek azokkal, s ez a sajátos kettősség a legnagyobb érdekessége a kötetnek.
Halála után az 1928. november 16-i gyászkeretes emlékszámban Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső, Török Sophie verssel búcsúzik tőle, s emlékező értékelésekkel Babits Mihály, Elek Artúr, Füst Milán, Ignotus, Móricz Zsigmond, Peterdi István, Schöpflin Aladár, Tersánszky Józsi Jenő.
„Milyen szomorú, mégis vigasztaló, nemes alakjára, édes, varázsos egyéniségére emlékezni. A nemesség hiába pusztul el, kincs már az is, hogy volt. Halálára el lehettünk készülve; mégis szinte elhihetetlen csapásként hatott és sújtott le: mert lényében volt valami múlhatatlan. S csodálatos gazdagság és kedvesség áradt legnagyobb szomorúságából is: mint egy szent jóságú égitest, mindig a fényes oldalát fordította felénk. Szelleme friss és hős maradt a végsőkig; s mikor kincses hajója már süllyedőben volt, a kapitány ott állt még a hídon, s szeretettel vetett még egy pillantást ránk, barátaira, kik a partról néztük süllyedését s tehetetlen nyújtottuk feléje kezünket.” (Babits Mihály: Tóth Árpád arcképe, Nyugat, 1928)
