„Igen, az a baj, hogy az irodalomoktatás egyrészt prűd, másrészt pedig túlságosan szakmai. A tankönyvek borzalmasak. Ne elitbölcsészt akarjunk nevelni minden nebulóból, hanem olvasót.” A Swedenborg kávéház szerzőjével, Orbán János Dénes íróval Ayhan Gökhan beszélgetett.
Több évig vezetted Kolozsváron a népszerű Bulgakov nevű kocsmát, majd hátat fordítottál az egésznek és Magyarországra költöztél. Az elmúlt egy évben jelent meg versesköteted, drámád és nemrég egy regényed. Ebből következően mostantól az időd nagy részét az irodalomnak szenteled? Végleg és határozottan visszatértél?
Olyan felelőtlenség lenne végleges visszatérésről beszélni, akár csak az örök szerelemről. Most épp ez van, megint írok, aztán lehet, néhány év múlva ismét ráunok és találok valami éppen izgalmasabb új szórakozást és ismét elkalandozom az írástól. Nem tudom. Maradjunk annyiban: most éppen ez van, ismét látogatóba jöttem.
Egy tizenöt évvel ezelőtt adott interjúban a kérdésre, hogy gondoltál-e arra, hogy Pestre költözz, azt válaszoltad, hogy soha nem gondoltál rá. Egy jó ideje Magyarországon élsz. Miben más itt, mint Erdélyben, milyen lényeges különbséget emelnél ki? Miért döntöttél Budapest mellett?
Másfél évtizeddel ezelőtt nem gondoltam volna, de aztán digitalizálódott a világ, digitálisan sok helyen jelen lehet lenni, meg aztán lehet röpködni, száguldani. Igazából nem mondhatnám, hogy Budapesten lakom, itt vagyok egy héten 2-3 napot, de ugyanannyit töltök vidéken is, stratégiai helyen, Szekszárd és Siófok között fekvő birtokocskámon is, meg havonta több napot Erdélyben: igazából több helyen vagyok otthon. Budapest az izgalmas metropolis, a vidéki ház a kellemes éghajlatú pihenőhely, Brassó meg a Székelyföld pedig a szülőföld, a tradíció. Nem döntöttem Budapest mellett, hanem úgy intéztem, hogy több helyen több jóból vehessem ki a részemet, és bevallom, ezt még egy dalmáciai szálláshellyel is ki akarom egészíteni.
Idén ősszel Debrecenben – a Csokonai Színház 150. évfordulójának díszelőadásaként – bemutatott drámád A magyar Faust címet kapta. A darab Hatvani István polihisztornak, a debreceni kollégium tanárának megkísértését dolgozza fel. Mit szerettél volna megkísérelni ezzel a darabbal és miért éppen Hatvanira esett a választásod?
Jókai Mór A magyar Faust című, Hatvaniról szóló pompás elbeszélését még gyermekkoromban olvastam, tehát nekem a magyar Faust volt előbb, és nem a Goethe-é. Annyira tetszett az az írás, hogy attól Hatvani- meg Debrecen-bolond lettem. Rendkívül komplex és izgalmas témának találtam, tragikum és komikum gyakran meghökkentő elegyének, úgyhogy elhatároztam: drámai költeményt írok belőle. A színpadi mű ennek csak elővázlata, és mondjam úgy, tesztelése, a cél egy nagyszabású „Poème d’Humanité” megírása. Hatvanira tehát mint gyerekkori irodalmi szerelemre esett a választás, a megkísértés és a modern, Isten helyére törő ember filozófiája pedig azért lett, mert egy Faustban azért mégiscsak kell lennie ilyesminek, nem csak izgalmas mesének.
A magyar népmesékben az ördög alakja gyakran feltűnik és általában becsapják, már-már sajnálhatjuk szegényt. A magyar Faust is inkább a komédiához közelít. Ennyire nevetséges az Ördög, a gonosz, hogy irodalmilag már nem bír akkora tekintéllyel? Hogyan értékeled a gonoszt, az Ördögöt?
A magyar Faustban is túljárnak az Ördög eszén – csakhogy az Ördög akkor is jól jár, ha kibabrálnak vele. A Gonosz, az Ördög számomra nem metafizikai figura, hanem irodalmi, kultúrtörténeti: egy hiedelemlény. Izgalmasabb, mint egy emberi figura. Roppant kedvelem a hiedelemlényeket, a fantázia irodalmát. Sokkal inkább, mint a lélektani realizmust.
Ha már lélektani realizmus, Szabadság, kolbász, szerelem című darabod is bemutatásra került Békéscsabán. A WHO-nak küldtél már belőle részleteket?
Annak ugyan nem, de egy éjféli Facebook-posztban elküldtem őket a jó büdös francba, mikor kijelentették, hogy a kolbász meg a vörös húsok rákkeltőek. Másnap reggel tele volt a kirohanásommal a média. Azért röhej, hogy az azbeszttel és az alkohollal helyezik egy kategóriába a kolbászt, míg például az üzemanyaggőzt kevésbé ártalmasnak ítélik. Egy hitványabb hipermarketes virsliben 26% a hús, a többi adalékanyag. Ne etessenek azzal a bullshittel, hogy az a 26% hús okozza ebből a rákot. Mindig az az ártalmas, aminek kisebb a haszonkulcsa. Az elképesztő körülmények között nevelt csirkehús vagy a pangasius haszonkulcsa nagy, folyik hát a lobbi ezek érdekében.
A most megjelent, A Swedenborg kávéház című regényt hosszú várakozás előzte meg az olvasó és a te részedről is, jó ideje ígérted, hogy befejezed. Hogy jutottál el az utolsó betűig?
Könnyen és nehezen. Azért könnyen, mert ennek a regénynek az effektív megírása mintegy hat hétre tehető. Nehezen, mert az első, a nyersváltozat és a végleges változat között több mint egy évtized telt el, és a véglegesítés egy hónapja erőltetett menet volt. Abszurd, hogy volt rá egy évtizedem, mégis az utolsó hónapban, gyilkos iramban készült el.
Aki nem ismerné, annak hogy mutatnád be, ki ez a Swedenborg, és hogyan találtál rá? Milyen szerepet játszott az ő alakja, munkássága a regény írásában?
Emmanuel Swedenborg Leonardo da Vinci mellett minden idők legnagyobb polihisztora, akit azonban meredek vallásfilozófiája miatt leginkább elhallgattak a történelem folyamán. Ebben a regényben nem a feltaláló kísért és biztosítja a szürrealitást, hanem az ezoterikus filozófus, a Menny és Pokol látnok-írója, aki szerint nem vesszük észre, hogy meghalunk és a Pokolba nem kerülünk, hanem választjuk magunknak, ha éppenséggel azt szeretjük. Magam Borges egy előadása révén ismerkedtem meg ezzel a hihetetlen figurával, majd nyomozni kezdtem utána. Ha az olvasók is megteszik ezt, nem fogják megbánni, elképesztő ínyencségekkel fognak szembesülni.
Egy darabig tanítottál is. A tananyagban szereplő költőt az iskolában pátosz lengi körül, mintha elérhetetlen magaslatban lenne. Pedig hatalmas tévedés! Néhány bizonyíték rá: Bessenyei György: Házasság. „Pénz és szeretet kell a jó házassághoz,/különben ha e’ nincs, mindég gyötrelmet hoz.” Balassi Bálint: „Többet szólnom dolgunkról nem szükség, / Elég hogy megvolt minden édesség, / Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség, / Ékes beszéd, tréfálás, nevetség,”. Csokonai Orgiák című versében pedig azt írja, hogy: „Ő int Polimniának, / s mennybéli zengzetével / Olvasztja szíveinket/Ő gyújtja a poétát / Érzékenyebb dalokra, / És bájoló borával, / Édes ragadtatásban / A menny felé repíti.” Tehát van itt minden, pénz, alkohol és szex, ami csak kell. Nem mondom, hogy ez az egy irány létezik csak a tizedéves diákok meghódításához, de kezdetnek nem lenne rossz stratégia. Szerinted prűd a hazai irodalomoktatás vagy a költőt fontos megtartani a nemzetmegváltó szerepében? Mennyire magyar sajátosság ez és létezhet-e középút az irodalomtanításban?
Igen, az a baj, hogy az irodalomoktatás egyrészt prűd, másrészt pedig túlságosan szakmai. A tankönyvek borzalmasak. Ne elitbölcsészt akarjunk nevelni minden nebulóból, hanem olvasót. Nincs baj azzal, ha a költő közbe-közbe nemzetmegváltó. A klasszikusokhoz is ragaszkodom, én például nem tartozom azok közé, akik a Kőszívű ember fiait vagy a Légy jó mindhaláligot vagy a Szigeti veszedelmet ki akarják ebrudalni a tankönyvekből és izgi kortársakkal helyettesíteni. Hanem megkedveltetném az írókat és az irodalmat a tiniket érdeklő humor, kaland és szexualitás segítségével, és megtanítanám őket, hogyan építsenek ki minél nagyobb irodalmi- és általános műveltséget maguknak. Nem annyira tudományosan közelítenék az irodalomhoz, inkább értelmes, elgondolkodtató élvezeti cikként tálalnám.
A kortárs magyar irodalomról – és itt most Magyarországra gondolok – markáns véleményed van. Mennyire vagy elégedett a felhozatallal, hol a költészet mostanában, és nem utolsó sorban: hol a humor belőle?
A kortárs magyar irodalomban nyilván vannak remek és vannak túllihegett szerzők és művek. De összességében – és nem csak én állítom ezt –, az elmúlt negyedszázad, a rendszerváltás utáni irodalmunk bizony nem olyan jó, mint régebben, 1910-től 1990-ig mindvégig jobb volt. Gyakran elvont, belterjes, messze nem olyan közérthető és nem olyan horderejű, mint a nagy klasszikusaink művelte literatúra. Túl kevés a humor is, túl kevés a kedélyesség. Olyan ólmos. Olyan, mint a kritikája, amely csak szakemberek számára érthető. A szakma elég nagy hangsúlyt, hatalmat és lóvét kapott a rendszerváltás utáni évtizedekben, ezért van az, hogy gyakorlatilag olvashatatlan írók jól el tudnak lébecolni és megélni az írásaikból, anélkül, hogy a nép olvasná a könyveiket, vagy néhány elszánt bölcsészlelken kívül bárki is kíváncsi lenne egy-egy haknijukra, vagy bármilyen megnyilvánulásukra.
Másfél év alatt egy verseskötet, két dráma és egy regény van a lajstromodon. Hogyan tovább, milyen terveket szeretnél megvalósítani a továbbiakban?
Mindenképp szeretnék most már előrukkolni egy verseskönyvvel, a tavalyi ugyanis Janus Pannonius-átköltés volt, azaz szerepet játszottam benne. Egy olyan kötettel, ami nem szereplíra. És két regényt szeretnék megírni. Az egyik a következő címet viselné: Az Ördög intellektuális ponyvaregényt ír, ez olyan lenne, mint A Mester és Margarita, csak más és új és magyar. A másik pedig Janus Pannoniusról szólna, abból akár trilógia is lehet.
A nagy skót költő, Robert Burns nevét egy scotch őrzi. Milyen italnak örülnél, amit rólad neveznének el?
Az italok közül leginkább a töményeket kedvelem. Egy ötven fokos, férfias gyomorkeserűt nevezzetek el rólam, legyenek benne gyógynövények meg ágyas is legyen. Kesernyés legyen, és csak annyira édes, amennyire az aszalványok teszik. A név jó lesz úgy, ahogy van, OJD. „Egy OJD-t kérek.” Kikötés: olyankor egy decit mérjetek, én még úgy szocializálódtam, hogy ha az ember kért egy italt, akkor egy decivel hoztak, nem pedig gyűszűnyi anyóspohárral.
Ayhan Gökhan
Átjáró
