Hammondorgona, súlyos gitárriffek és nagy ívű dallamok: a Uriah Heep a hetvenes években segített megteremteni a hard rock hangzását, és évtizedek múltán sem fordított hátat a színpadnak.
Dickens hősétől a rockszínpadig
Vannak zenekarok, amelyeket elég egyszer élőben látni ahhoz, hogy az ember értse, miért maradnak évtizedeken át népszerűek. Az 1969-ben Londonban alakult Uriah Heep mindkét kategóriába beleillik. A Deep Purple és a Led Zeppelin kortársaként a brit hard rock egyik úttörője lett, de sajátos hangzásával már a kezdetektől kitűnt. A koncerteken a közönség szinte együtt „lélegzik” a bandával, a Lady in Black refrénjét pedig sokszor már nem is a színpad, hanem a nézőtér viszi tovább. A Cultura szerkesztősége számos koncerten tapasztalhatta meg ezt a sajátos energiát.
Az 1969-ben Londonban alakult brit zenekar a hard rock egyik úttörője lett. Nevét Charles Dickens Copperfield Dávid című regényének kétszínű figurájáról kapta, zenéje pedig már a kezdetektől eltért a hagyományos rockhangzástól: a súlyos gitárok mellett hangsúlyos szerepet kaptak a Hammond-orgona futamai, a többszólamú vokálok és a drámai, nagy ívű dallamok.
Az első album, az 1970-es …Very ’Eavy …Very ’Umble kijelölte az irányt. Mick Box gitáros, David Byron énekes és Ken Hensley billentyűs-dalszerző meghatározó szerepet játszott abban, hogy a zenekar a Deep Purple és a Led Zeppelin mellett a korszak emlékezetes hard rock együttesei közé emelkedjen.
A Lady in Black mindenkit összehoz
Ha valaki a Uriah Heep nevére gondol, könnyen lehet, hogy először nem a kemény rock, hanem egy különösen fülbemászó dallam jut eszébe. A Lady in Black a zenekar egyik legismertebb száma, amely a Salisbury című, 1971-es albumon jelent meg. A dal különlegessége, hogy a zenekar súlyosabb, monumentális hangzásához képest szinte népdalszerűen egyszerű: akusztikus gitárra, ismétlődő dallamra és közös éneklésre épül.
A zenekar klasszikus korszakának másik két fontos lemeze az 1972-es Demons and Wizards és The Magician’s Birthday. Ezeken a hard rock mitikus történetekkel, fantáziavilággal és progresszív zenei megoldásokkal találkozott. A Gypsy, a July Morning és az Easy Livin’ szintén az együttes koncertrepertoárjának meghatározó darabjai lettek.
Siker, tagcserék és nehéz évek
A hetvenes években a Uriah Heep rendszeresen turnézott, lemezeket adott ki, és nemzetközi rajongótábort épített. A folyamatos munka azonban a zenekaron belül is feszültségeket okozott. A tagcserék, a személyes problémák és a zenei irány körüli viták idővel átalakították az együttest. David Byron 1976-ban távozott, Ken Hensley pedig 1980-ban hagyta el a zenekart. Mick Box maradt az egyetlen olyan tag, aki a kezdetektől mindvégig részt vett a történetében.
A változások ellenére az együttes nem tűnt el. A nyolcvanas és kilencvenes években új énekesekkel és zenészekkel folytatta a munkát, miközben a koncertek egyre fontosabb szerepet kaptak.
1987-ben a Uriah Heep a Szovjetunióban is fellépett, egy olyan időszakban, amikor a nyugati rockzenekarok számára még korántsem volt magától értetődő a keleti blokkba való bejutás. A koncertturné nemcsak a banda történetének, hanem a rockzene nemzetközi terjedésének is fontos fejezete lett.
Évtizedek ótaa színpad az otthonuk
A Uriah Heep története nem a nosztalgiáról szól csupán. A zenekar a későbbi évtizedekben is készített új lemezeket, köztük a Wake the Sleeper (2008), az Into the Wild (2011), a Living the Dream (2018) és a Chaos & Colour (2023) című albumokat. Hangzásukban tovább élnek a klasszikus korszak jellegzetességei: a súlyos gitárok, a billentyűs hangszerek gazdag rétegei és a nagyívű énektémák.
A zenekar történetéhez fájdalmas veszteségek is tartoznak. Ken Hensley, a korai évek egyik legfontosabb dalszerzője 2020-ban hunyt el, ahogyan a klasszikus felállás dobosa, Lee Kerslake is. Az együttes azonban Mick Box vezetésével tovább dolgozott, és a későbbi felállásban Bernie Shaw énekes, Phil Lanzon billentyűs, Russell Gilbrook dobos és Davey Rimmer basszusgitáros is a zenekar meghatározó tagjává vált.
The Magician’s Farewell: búcsú a világturnéktól
Több mint fél évszázad után a zenekar története lassan új szakaszba lép. A Uriah Heep 2024-ben jelentette be The Magician’s Farewell elnevezésű búcsúturnéját, amely 2025-ben indult. Mick Box közlése szerint a zenekar a következő két-három évben szeretne minél több helyre eljutni, és még egyszer találkozni a közönségével. Ez azonban nem feltétlenül jelenti a teljes koncerttevékenység végét: a hosszú világturnékat a tervek szerint később fesztiválfellépések és alkalmi koncertek válthatják fel.
A búcsú így egyszerre nosztalgikus és nagyon is jelen idejű. A Uriah Heep nem csupán egy letűnt korszak emlékét idézi fel, hanem újra és újra megmutatja, hogy dalai ma is élnek. Aki járt már a koncertjükön, tudja: a Lady in Black közös éneklése vagy az Easy Livin’ lendülete nem pusztán a múlt felidézése, hanem valódi közösségi élmény.
Forrás: uriah.heep.com, laut.de
