Amennyiben nem várjuk el a Brian élete hűséges reprezentálását, el kell ismerni, a Nem a Messiás igen szórakoztatóra sikeredett, és ez nagyban köszönhető a jókedvűen bohóckodó színészeknek. Hegedüs Barbara a Nem a messiás című vígoratórium utolsó hazai előadásán járt.
Nem a Messiás (csak egy nagyon haszontalan fiú) az Erkel Színházban
Április 3-án búcsúzott Budapesttől a Nem a Messiás című vígoratórium – vagy inkább vigyoratórium Bottka Sándor Mátyás frappáns fordításában. A nem teljesen teltházas, de nagyon hálás nézőtér már akkor is rötyögött, amikor Galla Miklós árnyéka épp csak rávetült a színpadra, és nem okozott fennakadást Hajdú Steve hiányzása sem.
A Brian élete című filmklasszikusból – felbuzdulva a Gyalog galopp-átirat Spamalot hihetetlen sikerén – az egyik Monty Python-tag, Eric Idle, valamint John Du Prez írt oratóriumot. Az oratóriumok témája általában bibliai, így a műfajválasztás indokolható (bár eredetileg baroque’n’ roll a zsáner, Galla utal is rá az előadásban), és jó ürügy a merev intézmények megfricskázására, ami a Monty Pythonnak örök szívügye. A Nem a Messiás magyarországi bemutatója 2015-ben volt, a premieren Idle is tiszteletét tette: most az Erkel Színházban búcsúzott el a Szomor György rendezte előadás, reméljük, nem mindörökre.
A Brian élete és megteremtője, a hattagú Monty Python-csoport ma már folklór. A tagok valóságos kultfigurákká avanzsáltak, műveikből órákig lehet idézni, aki nem látta valamelyik filmjüket, vagy legalább egy szkeccset a sorozatból, az jobb társaságokban nem is vehető emberszámba. A vigyoratórium persze nem azonos a mozidarabbal, erre nem árt, ha előre felkészíti magát a néző. Adaptálta ugyan a legtöbb jó poént, de teljesen más ritmusban pörgeti a megszokottnál, a történet meg halványabban sejlik fel a dalfüzérek között – a mögöttem ülő néző a szünetben panaszkodott is, hogy a film ismeretének hiányában nem mindig érti, mi történik a színpadon.
A körülbelül másfél órás előadás John Philip Sousa A szabadság harangja című indulójának bevezető részével kezdődött – gyengébbek kedvéért ez volt a Monty Python Repülő Cirkuszának, azaz a sorozatnak a főcímzenéje – , és a Bright Side of Life-fal ért véget. A két világhíres muzsika között a szerzők igazi műfaji kavalkádot vetettek be, néhány pajkos szemű, sombrerót viselő trombitás dél-amerikai zenét szolgáltatott, volt hamisítatlan szimfonikus betét, operaária, és kuplé is. Amennyiben nem várjuk el a Brian élete hűséges reprezentálását, el kell ismerni, a Nem a Messiás igen szórakoztatóra sikeredett, és ez nagyban köszönhető a jókedvűen bohóckodó színészeknek. A cél nyilván nem egy új Handel-mű születése volt – még ha a címmel a zeneszerző Messiását akarták is parodizálni -, a reflektorfény főként az előadókra irányult, s jutott belőle a Budafoki Dohnányi Zenekarnak, a karmesternek, Hollerung Gábornak, és a száztagú énekkórusnak egyaránt.
Az előadást nem tagolták jelenetekre, a fellépők egymás mellett állva, kottába meredve énekeltek, de taglejtéseikkel, mimikájukkal, a dalok közt felbukkanó rövid dialógusokkal a komédia színészi eszköztárát is belopták a színpadra. Janza Kata (Anya), Heiter Melinda (Judit), Homonnay Zsolt (Brian) és Pintér Dömötör (Fikusz Kukisz, vagy a Júdea Népe Front vezetője, Reg) kellő bolondozó kedvvel van megáldva ahhoz, hogy a magas lécet – mégis csak Monty Python! – megugorja. Direkt utoljára hagytam Bakos-Kiss Gábort, aki Hajdú Steve helyett ugrott be az előadásba, és én ennek a cserének módfelett örültem. Nem tartozom Hajdú legnagyobb rajongói közé, a Nemzeti Színház művészének fanyar humora, iróniába fordított játékstílusa és nem utolsósorban nagyszerű énekhangja viszont remekül jelenítette meg a kötözködőket és outsidereket. Bakos-Kiss repertoárjába tartozott Stan/Loretta, a kétkedő remete, a börtöncella falára lógatott szerencsétlen („you lucky bastard!”), a saját egyéniséget a tömegben egyedüliként nem vállaló figura, és a szabadon engedéssel viccelődő halálraítélt is.
A darab egyik legjobban sikerült betétje Brian és Judit szeretkezés-jelenete, egyszerűen elragadó ötlet az operaműfaj természetidegennek hangzó áriájába csomagolni egy lihegős-sikkantós szexcsatát, még akkor is, ha egy rövidke dialógusból kiderül, valójában tényleg csak operarészlet volt. Jó az első felvonás Jézus Krisztus Szupersztár-szerű befejezése, ahol Brian – a filmmel ellentétben – rövid ideig boldogan lubickol a celebszerepben, szelfizget a rajongókkal, a kórus pedig világító mobilok lengetésével üdvözli. Az érzelmes slágerek, amik a hőn áhított szabadság elnyeréséről, illetve a zsarnoki „anycitól” való elszakadásról szólnak, kevésbé ütnek és kicsit hosszúak is, többeket ingerelve ásítozásra – talán nem szeretünk a Monty Pythontól ilyesmit, szerencsére nincs belőlük sok. Természetesen nagyon vártuk a faarccal is csukló nevetéseket előidézni képes Galla Miklóst, aki többnyire a balkonon ácsorog női ruhát és parókát viselő narrátorként, vagy a fülsértően raccsoló Poncius Pilátus bőrébe bújik. Végül leereszkedik a nép közé is, hogy tógájától megszabadulva, szőke menyecskével az oldalán eltáncolja-énekelje a Favágó-dalt. Galla nagyon más karakter a mozgékony, csupaideg Palinhez képest, akinek a The Lumberjack Songot köszönhetjük: nekem személy szerint a Palin-féle, titokban buzibárba vágyó derék fejszés jobban tetszik a mimikátlan Gallánál, de utóbbin is tudtam nevetni. Mások pedig egyenesen gurultak a hajdani L’art pour L’art-tag összes bevonulásán: amikor Poncius Pilátusként blazírtan azt mondta, gallantálom, sikított a nézőtér az elégedettségtől.
A mókában részt vett a táncos lábú karmester, Hollerung Gábor is kicsit burleszkes vezénylés-technikával: gyakran fordult a nézőtér felé tapsra, fütyülésre bíztatva. Az elmúlást pedig együtt nevettük ki, színészek, zenészek, kórus és publikum közösen: a Bright Side of Life magyarul ugyan nem az élet napos oldaláról, hanem a felhők fölött kéklő égről szól – lehet vitatkozni, hogy ez mennyire szerencsés fordítás –, a halálnak szóló gúnyos, füttyögős integetés – talán csak a nosztalgiafacsarás miatt, de – ugyanúgy átjött, mint a filmben.
Hegedüs Barbara
