„Nem vendégségbe jöttem, / nem mesélni, aludni, enni. / Kezeim dolga helyett / szabad-e énekelni?” Ezen a héten a 88. évében elhunyt Ágh István gyönyörű költeményét ajánljuk.
Ágh István költészetében ott rejlik az élet krónikája: versei a személyes tapasztalatok és a szellemi kalandozások lenyomatai. Hol szabadon áramló, asszociatív sorokban, hol feszes formájú, dallamos versekben idézi meg mindazt, amit már oly sokszor kimondott – mégis minden alkalommal másként, új színt, új hangulatot találva.
Lírája annak a költőnek a vallomása, aki figyelmesen kísérte önmaga változásait is. A táj, a természet, a múló idő és a visszaemlékezés motívumai finom árnyalatokban jelennek meg nála: a csendes béke és a halk melankólia váltakozásában. Nagy László testvére, Ágh István számára az öregedés nem pusztán elmúlás volt, hanem lassú megbékélés, a világ újraértett szépségének felfedezése – egyfajta szemérmes remény, hogy a költészet még mindig képes összekötni múltat és jelent.
Ágh István (született Nagy István) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító 1938. március 24-én Iszkázon született és 2025. október 19-én hunyt el.
ÁGH ISTVÁN: SZABAD-E ÉNEKELNI
Húsvétra, karácsonyra, szabadságra
hazajövök,
nem ismernek már a kutyák,
megugatnak mint a betörőt.
A tenyér, itt mint a tarló
szúr, hogy fáj a kézfogás.
Idegen, irigy, gyanakvó,
kinek szíve, vágya más.
Szavaimat
senki nem hiszi el,
akihez szólok bólogat,
de nem felel.
Nem vendégségbe jöttem,
nem mesélni, aludni, enni.
Kezeim dolga helyett
szabad-e énekelni?
Mutasd meg igazság testünkben a lelket,
amit szemünk sűrű árnyéka elrejtett!
Kinek betegség, kinek szabadulás
ez a lélekkarambol, kinek pálfordulás.
Van, aki tolvaj volt, s ártatlannak látszik,
arcáról a gazság érett varként hámlik,
ártatlan-e végképp, vagy új alkalomra
vár, akár a róka esti csirkeólra?
Van, aki tisztának látszott, – hatalomban
duhaj, mint a részeg a lakodalomban.
Könnyen rongy lett, aki hízó, gyáva kappan.
Könnyen ringyó, aki hűségre tudatlan.
Ki magáét védte – mindenkiét menti,
miféle lelkiismeret serkenti?
Szíve jobbat sejt már? – szíve még hitetlen?
ha szól, miért szól így: Más cselédje lettem!
Panaszkodnak. Fehér képemen a részvét
láthatóbb, mint rajtuk a szegénység:
gondot nem kenyérhez, emberhez kell mérni!
gondban már az ember nem életét félti,
hanem emberségét, szép romlatlan álmát,
hogy valóra váljon, hogy valóra váltsák.
Nem vendégségbe jöttem,
nem mesélni, aludni, enni.
Bezárt kapuitoknál
szabad-e énekelni?
Ó, hogy röptetett a templomtorony
körhintaként csókát, galambot,
denevéres gerendák alól
kiragyogtak ezüstbelű harangok.
Az akácok zöld dagálya
fölért a toronyig, fönt torlódott, lobogott.
Pipacs sarjadt a kéményen,
s a kémény mint vérző kéz égbe tolakodott.
A kertek felől betört a mező, a csönd,
követte az ifjú lépte zaját,
amint szülőföldjétől elköszönt,
emléket hagyott a póknak: bakancsot, kaszát,
hagyott a temetőnek két öreg szülőt,
hiszen haláluk kiszámítható.
Ha visszajössz, hány leszögelt ajtóra találsz
hazalátogató?
Talán a futórózsák, orgonák
virulnak még, mint a várudvaron,
mutatják századokon át:
ember lakott itt, szerelem, család,
aratási gond meg vigalom.
A gyerekkori tájat siratom,
elmúlik, nem látom többet –
temetetlen halottam, lehullott csillagom,
még emléked is sárrá püffed,
megfertőztél, kilelt a láz,
csak józan elmém a vigaszom:
csontjaimon hideg borogatás.
Férfiakat, lovakat kívánnak a földek,
vagy isteni gépek, ti jöjjetek!
Most a messzi dűlőkből
a magány akkorát csöndül –
megijedek.
Ekkora csöndből hallani
ezer éve sóhajtó tüdőt.
Elhullott barmok fogai,
s virágok pöttyözik a legelőt.
Életük lapályán
öregek hajolnak a földre,
mint sok egyedüli bokor,
akikre a veréb is rászáll,
mert némán gyomlálnak,
s oly mozdulatlanul.
Szabad-e énekelni,
ha másra hallgat a fül?
Micsoda ősi kínok vigyorát láttam e képen!
Más kínlódik, hogy én a napot megérjem,
ha majd másképpen virrad a dombok mögül.
