„Ne haragudj. A rét deres volt, / a havasok nagyon lilák, / s az erdő óriás vörös folt, / ne haragudj: nem volt virág.” Ezen a héten a 136 éve született Áprily Lajos gyönyörű versét ajánljuk.
A romániai magyar irodalomban nincs még egy olyan költő, akinek műve olyan mélyen gyökereznék a hazai táj minket körülölelő valóságában, mint Áprily Lajos. A természet és az ember őseredeti elválaszthatatlansága él ebben a költészetben XX. századi nyelven, nem valamiféle tájmisztikától terhelten, hanem azzal a természetességgel, mely minden élményt, bárhonnan is jöjjön, a valósághoz kapcsolva rögzít, olvashatjuk Vita Zsigmond monográfiájának ajánlójában.
Áprily Lajos harmonikus, szelíd versei egyfajta menedéket jelentenek – a természet, a családi élet, a kultúra védelme, Erdély (a haza) szeretete sokkal fontosabb a költő számára, mint a világban zajló változások.
Áprily 1921-ben megjelent Falusi elégia című kötetének Ajánlás című versében az őszi erdő színeivel köszönti feleségét: „Ne haragudj. A rét deres volt / a havasok nagyon lilák / s az erdő óriás veres folt, / ne haragudj: nem volt virág. // De puszta kézzel mégse jöttem: / hol a halál nagyon zenél, / sziromtalan csokrot kötöttem: / piros bogyó, piros levél.”
Az egész vers tükrözi az elégikus jelleget, a melankóliát és a dallamos, zenei megjelenést, és tükrözi a természet iránti elragadottságot, amely nemcsak a mindennapok élményforrása, de életöröme is.
Áprily Lajos 1887. november 14-én született Brassóban Jékely (ejtsd: Jékeli) Lajos néven és 1967. augusztus 6-án halt meg Budapesten.
ÁPRILY LAJOS: AJÁNLÁS
Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák,
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.
De puszta kézzel mégsem jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.
S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát –
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.
