„Vigasztalásul, annyi szenved, / És szenved nálam annyi jobb; / Miért ne én is… porszem: akit / A sorskerék hurcol s ledob!” Ezen a héten 205 éve született Arany János gyönyörű versét ajánljuk.
Arany János a magyar irodalom egyik legnagyobb lírikus mestere. Mindent tudott és mindent megörökített a maga csendes módján. Életművére haláláig jellemző a feladatteljesítő beállítottság; igaz, ennek ellentételeként kifejlődött benne a gúzsba kötve táncoló ember belső szabadsága, a dolgok és a „világ” ironikus, illetve humoros eltávolításának képessége.
„A fiatal Arany előtt két nagy példa állt; az egyik Byron volt, a másik Petőfi – írja Németh László. – Egy világnagy középszerűség s egy isteni helyi nagyság. S Arany megírja Az elveszett alkotmány-t Byron jeligéjével, s megírja a Toldi-t a János Vitéz ellendarabjául. Valamerre el kellett indítani a lázadó hordákat, s ő ráhajtotta őket Byron csapására s aztán rá a Petőfiére.
Láttuk Arany költői természetét, s úgy érezzük, Byron nyoma jobban megfelelt neki, mint a Petőfié. Byron anarchiát mímelő szellem, Arany anarchikus. Amit az vall, Arany a természetében hordja; ami annál mutatott póz, Aranynál rejtett valóság.”
„My hair is gray, but not with years” – „hajam ősz, de nem az éveimtől” (Byron: A chilloni fogoly)
Arany János költő, műfordító, a 19. század magyar költészetének központi alakja 1817. március 2-án született Nagyszalontán és 1882. október 22-én hunyt el Budapesten.
ARANY JÁNOS: ÉVEK, TI MÉG JÖVENDŐ ÉVEK
My hair is gray, but not with years.
Byron
Évek, ti még jövendő évek,
Kiket reményem megtagad,
Előlegezni mért siettek
Hajam közé ősz szálakat?
Miért vegyülget ily korán e
Lombok közé sápadt levél,
Emlékeztetni a vidor fát,
Hogy majd kiszárad és – nem él!
Nem evvel tartoztok ti nékem:
Kaján elődötök, a mult,
Adós maradt sok szép örömmel,
Míg szerfölött is oszta bút;
Ennek kamatját, jó reményül,
Fizessétek le most nekem;
Ki tudja, úgyis: érem én azt,
Hogy a tőkét fölvehetem?
Vagy épen azt jelenti e hó,
Fürtömre mely szállongni kezd,
Hogy bár rövid volt, vége! vége
Nyaramnak s a tél berekeszt? –
S hogy meg ne essék szíve rajtam,
Ha jókor meglep a halál,
Azért kell, mint az ősz kalásznak,
Megérnem a sarló alá?
Úgy van. Nem évek száma hozza
– Nem mindig – a vén kort elé:
Kevés esztendők súlya szintúgy
Legörnyeszt a mély sír felé.
És nékem e földön teherből,
Bánatból rész jutott elég:
Azzal fölérő boldogságot
Hiába is reménylenék.
Ah! vén vagyok: tapasztalásom
Tárháza megtelt gazdagon:
Ott van, romok közt, életemnek
Vezére, széttört csillagom;
Ott egy szakadt fonál: ez a hit;
Egy csonka horgony: a remény;
Ily gyüjteménynek birtokában
Az ifju hogyne volna vén!
Szétnézek és többé körültem
Nincs a nehány kedves barát,
Aggódtatóan rám függeszti
Szemét egy könnyező család.
Eleget éltem, hogy utánam
Emlék maradjon itt alant:
Emlékül inséget hagyok s e
Két vagy három boldogtalant!
Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív!
Bűnöd csak egy volt: az erény.
Ha veszteség ennek jutalma,
Jajgassak-é, hogy megnyerém?
Vigasztalásul, annyi szenved,
És szenved nálam annyi jobb;
Miért ne én is… porszem: akit
A sorskerék hurcol s ledob!
(1850. febr. 15.)
