„Mily furcsa az ember, balga állat, / aki nyáron alszik, télen él. – / Fölrántom a villanyt. Unt fény, áradj! / barlang, ébredj! kezdődik a Tél.” Ezen a héten a 136 éve született Babits Mihály gyönyörű versét ajánljuk.
„Babits ugyanis észrevette, amit más, naivabb lelkek nem vesznek észre, az általános és a sajátosan művészi kommunikáció nehézségeit. És miért vette észre? Mert ha valaki, ő volt az első a magyar irodalomban, aki ki akart lépni az első személyből, aki más tudatokkal, tényekkel akart tárgyiasan azonosulni”, írja Nemes Nagy Ágnes a Babits líráját taglaló A hegyi költő című kötetében.
Babits Mihály, a 20. századi magyar irodalom egyik legsokoldalúbb jelensége. Költő, regényíró, szerkesztő, műfordító volt. Erős gondolati és filozófiai töltésű verseit változatos, csiszolt formákban írta; költészete a gondolat és a cselekvés közt őrlődő és érlelődő ember vívódásait tükrözi. Babits én-lírája egy egészen új színt vitt a magyar költészetbe. A Téli barlang című három versből álló ciklusának szókincse, nyelvtani rendszere, hangjának művészi felhasználása: „Mert meg nem áll a kegyetlen naptár; – / de őrzi tavaszról a tavalyt / e zárt lakás, mint télen a kaptár / némultan őrzi a dermedt rajt.”
Babits Mihály költő, író, irodalomtörténész, műfordító 1883. november 26-án született Szekszárdon és 1941. augusztus 4-én hunyt el Szekszárdon.
BABITS MIHÁLY: TÉLI BARLANG
I.
Lakás, óh pesti lakás, óh téli
barlang! most egyszer rajtakapom…
Még mult telemnek titkait éli
látatlanul és hallgatagon.
Mert meg nem áll a kegyetlen naptár; –
de őrzi tavaszról a tavalyt
e zárt lakás, mint télen a kaptár
némultan őrzi a dermedt rajt.
Mily furcsa az ember, balga állat,
aki nyáron alszik, télen él. –
Fölrántom a villanyt. Unt fény, áradj!
barlang, ébredj! kezdődik a Tél.
Kel, rezzen az emlék, megzavart raj!
Zsibognak a könyvek a falon.
Régi írás lepi az asztalt, jaj!
Fenyegetve csillan a telefon.
Óh mint irigylem a medve boldog
téli szédületét, az ázott
föld mellén, vagy a holtak oldott
életét, vagy a kicsirázott
magvat, hogy a jó lágy sárba vetve,
téli szállásra, faltalan és
ajtótlan, az új kikeletbe
s a végtelenbe vegyülni kész!…
(1929)
