„Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt / fejemre a perc lágy, szirupos árja, / a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs, / magányom mégis csonthéjába zárja.” Ezen a héten a 33 éve elhunyt Nemes Nagy Ágnes gyönyörű versét ajánljuk.
„A legkülönösebb ez: szinte megmagyarázhatatlan, hogy aki költészetről tudott, az tudott arról a sűrű hiányról, ami az ő költészetét körülveszi – írta Nemes Nagy Ágnesről Ferencz Győző irodalmár. – Volt, élt, hatott; s ha eleinte tízévenként szólalhatott meg, hát elmondta, amit addig, aztán hozzátette, amit lehetett. A minőség intenzitása azonban így is olyan erős volt, hogy ezeket a megszólalásokat nem lehetett elhallgattatni, ezeket a hallgatásokat nem lehetett nem meghallani.”
Míg Nemes Nagy Ágnes példaértékű és megkérdőjelezhetetlen morális tisztasága sokaknak kényelmetlen volt, ő maga más dimenzióban élte meg az elismerést: „Meghallhattam még Schöpflin Aladár szájából a szédítő dicséret felsőfokát, mert azt mondta, hogy: Jó-ó. Ennél többet nem lehetett kapni a magyar irodalomban.”
Nemes Nagy Ágnes Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, esszéista 1922. január 3-án született Budapesten és 1991. augusztus 23-án hunyt el Budapesten.
NEMES NAGY ÁGNES: ALÁZAT
Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.
Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.
De mindez fáraszt. Indulnék tovább
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.
S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.
