„Most Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.” Ezen a héten a 423 éve elhunyt Balassi Bálint költeményét ajánljuk.
Balassi Bálint az első magyar nyelven alkotó európai rangú lírikus, a magyar reneszánsz irodalom kiemelkedő alakja egyszerre volt féktelen és erőszakos kalandor, önző, elszegényedett nagyúr, hazájáért (is) harcoló katona, kora egyik legműveltebb lángelméje és a szerelmet örökké kereső és kiélvező férfi.
Pirnát Antal így ír Balassi szerelmi szolgálatáról: „A költő, akit a szerelem megsebzett, a kegyes rabjává lesz: élete, halála az imádott nő hatalma alatt áll. A rab egyelőre jutalmat sem remélhet hűségéért, akkor is szolgálni kénytelen, ha úrnője kegyetlen vele. Ez volna a „búszerző szerelem”.
A szerelmét s vágyának tárgyát mindig hosszú strófákban megfogalmazó Balassi, mint aki élete végének közeledését látja, új (s feltehetően utolsó) kedveséről írt epigrammájában mindenkiről megemlékezik, aki kedves volt neki.
Balassi Bálint 1594. május 30-án Esztergom alatt puskagolyó ejtett rajta halálos sebet, mindössze negyvenedik életévében volt.
BALASSI BÁLINT: FULVIÁRÓL
1. Lettovább Juliát, s letinkább Celiát ez ideig szerettem,
Attól keservessen, s ettől szerelmessen vígan már búcsút vettem,
Most Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.
