„mámorosan visszaosztódunk az első sejtig, / a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk, / csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,” Ezen a héten Csukás István egyik életörömmel teli versét ajánljuk.
Bár legtöbbször a gyerekeknek, fiataloknak írt műveiről beszélünk, Csukás István lírája is örök érvényű. Ahogy prózájában verseiben sem bonyolítja túl a dolgokat; minden, amiről ír, minden, amiről megfogalmazza élményeit, érzelmeit és véleményét, átitatja azzal a hétköznapi, mindenkinek szóló és mindenkinek könnyen átadható derűvel és könnyedséggel, amely Csukás védjegyévé vált. Nem fukarkodik a gyönyör hangjának megjelenítésével, mégsem tolakodó, az olvasóval elhiteti: ez az élmény mindenkié lehet.
A szerelmet, a szeretkezés aktusát és az eksztázist oly könnyedséggel, dallammal átitatva fogalmazza meg, hogy feledteti a vers formájának és témájának nehézségét. „a tenger felől, egyszer a tenger felé, / lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha, / gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan / hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,” sikeresen elkerüli a felesleges túlzásokat és a pátoszt, amely a szerelem és a szeretkezés kérdésével – tévesen – szinte párhuzamban jár. A „megsejtett boldog pillanatra” önmagát is átadja, jelezve, hogy az önkívület és a láng csak időleges lehet: „görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá / s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen / lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.”
CSUKÁS ISTVÁN: A NAGY ÉDES NYÁRI SZERETKEZÉSEK
A nagy, édes nyári szeretkezések!
A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek,
csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva,
majd föltámadva; dzsungelként lélegzik
a szoba, forró leheletben páfrány ring,
csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan
hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan,
a mennyezeten monszun áramlik, egyszer
a tenger felől, egyszer a tenger felé,
lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha,
gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan
hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,
a szoba puhán szétválik nőneművé
és hímneművé, egy nem mérhető, boldog
pillanatra két arcát mutatja, egy,
csak megsejtett boldog pillanatra anya
és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden,
mámorosan visszaosztódunk az első sejtig,
a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk,
csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,
combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással
elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat
simogatjuk a másik kézzel, magunkat
csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ
görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá
s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen
lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.
