„Becsukott kertek… alvó paloták… / Lelkükben egy színes mesevilág / Csodái múlnak és fakulnak…” Ezen a héten a 140 éve született Erdős Renée szembesítő versét ajánljuk.
Kaffka Margit, akit Ady „a feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író”-ként jellemzett, így írt a Nyugatban Erdős Renée-ről, akit Ady „egy zseniális poétalány”-ként emlegetett.
„Sokak helyett, – sokak által együttérezhetőn, – tán ez az a terület, ahol bizonyosfajta lírai lélek önmagához méltán kerülheti meg a tartózkodásba dresszírozott mai olvasó-lélek ijedt gáncsvetéseit. Vannak versek, melyekhez nem férhet szó, melyek felülkerülnek a szaglóérzék-finomságú esztétamérlegelésen, mert nagy egyhez kötöttségűk feloldódott, vérrel-aláfutottságuk leszaladt, letisztult bizonyos általánosításban; s a vers külön műtárggyá vált, ön maga-értékűvé, ahelyett, hogy a költő életfolyásának egy magyarázóadata, egy kinematográf-lemez töredéke lenne. Nekem legszebb Goethe líra a Mignon, mert ehhez nem kell ismernem a költő szerelmeit sorszám, rang és adat szerint; az epedése – minden epedés. Az alanyiságnak ezt a lehiggadását, megemberedését, – mint folyamatot mutatja az Erdös Renée költőpályája. A szerelemnek elébe menő asszony hangjától – az új életformát lelő ember szaváig, – az „Ó, hagyj fel édes…” kezdetű, nagyon szép verstől a „Notte mystica” című gyönyörű versig, – szép út, – és még nincsen vége.”
Erdős Renée 140 éve, 1879. május 7-én született
ERDŐS RENÉE: VANNAK LEÁNYOK…
Vannak leányok…
Vannak leányok, remegő szüzek,
Csókot nem adnak soha senkinek.
Vágyuk fehér, miként az imádságuk,
Őrangyal őrizi az álmuk,
S tavaszszal, ha a hóvirágok nyílnak
S ébred a kert: magukban sirnak.
Ilyenkor szomoruk, halványak
És vőlegényre várnak.
Vannak asszonyok, szomorúk, szüzek,
Csókot nem adnak soha senkinek.
Vágyuk biboros, mint az alkonyég,
Szemükben hideg, szent csillaga ég
Az eltemetett, elfeledett multnak,
Ritkán mosolyognak. Sok titkot tudnak,
A szavuk zengő, mint egy régi óra
Finom ütése. Kedves, szép halottak.
Becsukott kertek… alvó paloták…
Lelkükben egy színes mesevilág
Csodái múlnak és fakulnak…
Fák, mikről ismeretlen, nagy virágok
Hímporos szirmai hullnak…
Bennők minden áldás – és minden átok.
Csak nagyon jót és nagyon rosszat láttak,
Korán őszültek, korán elfáradtak,
És bucsut mondtak a világnak…
Vannak leányok, remegő szüzek…
S asszonyok, a kik semmire se várnak…
