„Merengve nézem szelid arczodat, / s napfény nekem egy másik gondolat:” Ezen a héten a 98 éve elhunyt Gárdonyi Géza versét ajánljuk.
Gárdonyi Géza irodalmi tevékenysége túllépett történelmi regényein (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908) és lélektani művein (Szunyoghy miatyánkja, 1913; Ida regénye, 1920). Költészete, ha nem is annyira ismert és méltatott, nyomott hagyott.
„Az egri magányban élő író egyre idegenebbé vált egykori barátaitól is. A modern költészetet előbb gyanakodva, később indulatos ellenszenvvel nézte. Egyre jobban belebonyolódott misztikus ábrándjaiba (egy időben buddhista akart lenni). A készülődő forradalomtól pedig egyenest megriadt, és amikor a vesztett háború nyomán következtek a forradalmak, Gárdonyiban győzött a maradi, a zavaros — és az ellenforradalom mellett volt. Még Bródy Sándort, a hajdani barátot és harcostársat is indulatosan megtagadta, elmarasztalta – írja Hegedüs Géza az Irodalmi arcképcsarnokban.
De az ellenforradalom győzelmét ugyanolyan idegenül szemlélte, mint Bródy. Az ellenforradalom embertelenségeit már nem vállalta. Az ellenforradalmi rend ünnepelte, de ő elhúzódott. Mindentől idegenné vált. Halálos ágyán meghagyta fiainak, hogy menjenek el Bródy Sándorhoz, és a nevében kérjenek bocsánatot tőle.”
Gárdonyi Géza, született Ziegler Géza magyar író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja 1863. augusztus 3-án született Gárdony-Agárdpusztán és 1922. október 30-án hunyt el Egerben.
GÁRDONYI GÉZA: AMINT ITT ÜLÖK
A mint itt ülök, s nézem arczodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor, édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, a mi tavasszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
a mit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.
Merengve nézem szelid arczodat,
s napfény nekem egy másik gondolat:
hogy a fehér haj illik majd neked,
s kéken mosolyog rám akkor is szemed.
„Kis Vilmám,” – mondom akkor is neked:
kezemben elfér akkor is kezed:
a multról olykor elbeszélgetünk,
s egymáshoz hajlik fáradt, ősz fejünk.
