„Ott zörög zord éjem szikláin lebegve, / talán az a tejút, az isten fény-inge.” Ezen a héten a 93 éve született Juhász Ferenc versét ajánljuk.
Spiró György a Tekintet című folyóiratban 2008-ban megjelent írásában „született lírikusnak” nevezte Juhász Ferencet. Mint mondta, lírikusnak születni kell, úgy, ahogy humorérzéket, matematikai vagy drámai érzéket sem lehet elsajátítani. A lírikus saját magát tekinti a világmindenségnek, önmagában hordozza az egészet. Ezt nem lehet tanulni, vagy megvan, vagy nincs, Adyban, József Attilában megvolt.
Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas költő 1928. augusztus 16-án Bián született és 2015. december 2-án, 88. életévében hunyt el.
JUHÁSZ FERENC: A MÚLT-IDŐ ARANY-ÁGA
Arany-vonóját csönd-húrokra helyezte
a barna némaság, s huzigálni kezdte.
A gyásztücsök-testű rágörnyedt a csöndre,
piros-tenyerű kék kezét fölemelve,
s fölébredt a sok hang a nagy arany-ólban,
s fölzendült a lila mélyhegedű-szólam:
hártyás topogással, csőrös csacsogással,
véres borzongással, nyirkos suhogással.
Nyálazik a hajnal pirosan felbőgve,
harmatot csöpögtet elburjánzott tőgye,
a gyönge csöcsöket fejik növény-ujjak,
kürt-szemű virágok is inni tódulnak,
harmat-tejtől fénylik eres szirom-bögre,
inni jön az őslét vak kocsonya-ökre,
Szűzmária-szemű lepke-harang mellett
barna borongású tigris lefetyelget.
Mocorog a kis tó, ébred a halacska,
bőrrel bevont kagyló-pofáját mozgatja,
nyílnak-becsukódnak kopoltyú-érmecskék,
benne virágoznak rubint-legyezőcskék:
a kopoltyú-szárnyak piros-tollú csokra
élni liheg lágyan, legyezget kígyózva.
Sikló redőzik el, sziszegve szerényen,
s rebbennek vértövű uszonyok serényen.
Fordúlt egyet a föld, s szétzihálva szárnyát
kezdte a némaság bíbor muzsikáját,
s hömpölyögtek lila mélyhegedű-hangok,
moccantak a barnát ásító barlangok.
Piros ujjacskái a vonót riszálva
fölcsalták a párát a virág agyára:
játszott a fekete angyal vonójával,
s bekente a rétet édes boci-nyállal.
Ez volt a gyerekkor? Annak csak egy ága,
a kín-gubanc-fának arany-ágacskája.
Mert az iszony-fa volt, bánat-fa, sírás-fa,
Rémület-országban sarjadt jajgatás-fa.
Vérző lombjait a könnyes kőhöz verve
nyögött, gomolygott míg aranyát letörte,
ág-Hamupepejkét nem tűrte a gyász-fa,
s lehullt a füstölgő, emberevő lápba.
Úgy heversz ágacskám, őz-korom kis tornya,
mint Madár-királynő elhullatott tolla,
mint dzsungelben Buddha-szobor arany-térde,
rothadó orrszarvú koponya-tüskéje,
mint király-kard népet-elnyelő mocsárban,
mint gyűrűs lábszárcsont földbe-sűllyedt várban,
mint nem-oszló holttest sóvirág-oltáron,
mint isten hajszála a hulló világon.
Levedlett koporsóm, gyermek-szívem bőre,
gyíkbőr-ürességed néz a múlt-időre:
a pikkely-koponya torkig-tátott szájjal,
a test farkig fújva üres csillogással,
a hártya-arc szaru-buborék szemekkel,
a négy szaru-kesztyű a köröm-helyekkel.
Mint celofán-ruha a múlt hártya-zsákja,
látszik sejt-virága, pórusa és ránca.
Ott zörög zord éjem szikláin lebegve,
talán az a tejút, az isten fény-inge.
