„Úgy énekelek / hogy valaki más / sorsa mélyéről visszhangozza / és képessé váljék rá hogy elinduljon / a part felé” Ezen a héten az 54 éve elhunyt Kassák Lajos gyönyörű vallomását ajánljuk.
A magyar avantgárd egyik legérdekesebb egyénisége alkotásaival, szellemiségével nemcsak megújította a festészetet költészetet és a prózaírást, de maga köré gyűjtötte a kortárs művészeket, megjelenésével, jellegzetes öltözködésével pedig vonzotta a fotográfusokat, kritikusokat. A szabadversek mesterének Költészetem című versében bemutatja saját útkeresését és megtett útját, igazolást talál egyedi látásmódjára: „kezébe veszi / az anyagot a szerszámot / és megalkotja / élete értelmének / vértől piros / szenvedésektől fekete / jegyeit.”
„Hagyománytalan lázadónak indul, aki költői hitvallása szerint csak kezdést ismer, folytatást nem – s a magyar költői nyelv és pátosz egyik legnemesebb hagyományára, a Berzsenyiére talál; formát akar robbantani, s épp e hagyományból formát teremt, a magyar szabadvers kassáki formáját – írja Radnóti Miklós a Nyugatban 1939-ben. – Mert Kassák szabadverse formateremtés. Egy költői alapélmény találja meg e versben egyetlen lehetséges formáját, és az eredményt megelőző kísérletek szervesen a teremtés szolgálatában állnak. Whitman a már alapjaiban meglévő magatartás kibontakozását segíti elő, a német és francia expresszionisták és szürrealisták a képzettársítás bizonyos sajátos felszabadítására adják meg a kezdő bátorságot. Az idegen költőket legtöbbnyire fordításokból ismeri, s milyenekből! De ösztöne rátalál a lényegre, és megteremti magának a nyelvet, mely a silány átültetésekből hiányzott.”
Kassák Lajos 1887. március 21-én született Érsekújváron és 1967. július 22-én hunyt el Budapesten.
KASSÁK LAJOS: KÖLTÉSZETEM
I.
Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan
akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén.
Elég volt az ömlesztett szépből
az örökölt effektusokból.
Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
Íme költészetem valóságlényege
szavaim tartalma
vallomásaim értelmetlennek vélt értelme
tűzeső
és jégcsapok csengése
amik az ellentétek törvénye szerint
egyszerre egymás mellett élnek
és betöltik a világ
ismert
ismeretlen
tájait.
II.
Nemcsak a szív énekel most
nem is csak a nyelv.
Szemem kék vize
fogaim kemény fehére
testem klasszikus szerkezete
szellemem felfoghatatlan anyaga
fejem milliónyi hajszála
kezem tíz ujja
akár egy orkeszter
tíz megszállott tagja
egyszerre cseng
hogy hírt adjanak rólam
a világnak.
Énekelek
a fényben
és árnyékban
mindazokért akik szerencsétlenül születtek
vagy később érte őket a szerencsétlenség
a süketekért
a vakokért
a hitetlenekért
az együgyűség áldozataiért
azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról
s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.
Úgy énekelek
hogy valaki más
sorsa mélyéről visszhangozza
és képessé váljék rá hogy elinduljon
a part felé
ahol korunk anyaméhe vajúdik
ahol a földbevetett mag csírát fog
ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot
ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját
ahol az ember ráismer embertársára
kezébe veszi
az anyagot
a szerszámot
és megalkotja
élete értelmének
vértől piros
szenvedésektől fekete
jegyeit.
