„A hatalmas király, előre tekintve / nem látja a sorsot, / csak az egyszerű hajnal fényeit” Ezen a héten a 2020-ban irodalmi Nobel-díjat elnyert Louise Glück amerikai költő versét ajánljuk.
Az 1943-ban született Louise Glück tizenkét verseskötet és néhány verses gyűjteményt jelentetett meg eddig. A Nobel-díj ajánlása szerint mindegyik kötetét az egyértelműségre való törekvés jellemzi. Költészetében a gyermeki és családi élet, a szülőkkel és testvérekkel kialakított és fenntartott szoros kapcsolat központi szerepet játszik. Verseiben kibontakozik az én, ami megmaradt álmaiból és téveszmeiből táplálkozik, és rámutat: semmi sem nehezebb, mint szembeszállni az én illúzióival.
Glück nem tagadja meg az önéletrajzi háttér jelentőségét, mégsem szabad vallomásos költőnek tekinteni. Glück az egyetemeset keresi, és ezen az úton mítoszokból és klasszikus motívumokból ihletet merít.
„Személyes, belemegy a lelkünkbe, annyira nekünk szól, hogy az elképesztő. Nem tudja az ember kikerülni. Rettenetesen erőteljes és iszonyú őszinte” – jellemezte Louise Glück líráját Gyukics Gábor, aki először fordított az amerikai költő verseiből magyar nyelvre a 2007-ben megjelent Átkelés című kötetben.
Gyukics Gábor szerint Louise Glück akadémiai költő, verseit azonban mindenki megérti. „A legegyszerűbb ember is, ha egy versét elolvassa, azt mondja, hogy ez velem is megtörtént. Ugyanakkor tökéletesen van megírva, hibátlan” – fűzte hozzá.
Louise Elisabeth Glück Pulitzer- és Nobel-díjas amerikai író és költő 1943-ban született New Yorkban. Anyai ágon egykor Oroszországból az Egyesült Államokba vándorolt zsidó családból származik, apai nagyszülei emigráns magyar zsidók voltak.
LOUISE GLÜCK: A KIRÁLY PÉLDABESZÉDE
A hatalmas király, előre tekintve
nem látja a sorsot,
csak az egyszerű hajnal fényeit
az ismeretlen sziget fölött: minthogy király,
parancsban gondolkodik – a legokosabb,
ha nem fontoljuk meg az útirányt,
a legokosabb, ha egyenesen előre haladunk
a csillogó víz fölött. Végül is
a sors nem más, mint a
történelem semmibevétele,
erkölcsi dilemmáival
a jelen előtérbe helyezése, ahol
a döntések meghozatnak, a szükséges
lánc a múlt (a király képe, mint ifjú
herceg) és a dicsőséges jövő között (fiatal
rabszolganők képei). Akármi is
áll előttünk, miért olyan vakító?
Ki gondolta volna, hogy nem a megszokott
napsugár, hanem tűznyelvek
lángolnak a nemsokára elenyésző
föld fölött?
(Fordította: Gyukics Gábor)
