„Most uralkodnak a szelek, a viharok, / Egyik fönn a légben magasan kavarog, / Másik alant nyargal / Szikrázó haraggal,” Ezen a héten a 2020-ban 197 éve született Petőfi Sándor költeményét ajánljuk.
1848 májusáig igencsak ínséges időket élt meg Petőfi, jövedelme, amelyből feleségét, háztartását fenntartani és a nehéz anyagi helyzetbe jutott szüleit, valamint a kialakult forradalmi helyzetet támogatni tudta, mindösszesen ezerötszáz forint volt, amelyet Emich Gusztáv pesti könyvkiadó adott az Összes költeményei kötetéért. S mégis, ebben az időszakban nem csitult sem a harci kedve, sem a lírai megnyilatkozás utáni vágya. A napi politika bekopogott és be is költözött Petőfi költészetébe, a hiány és a jelenlét átitatta egész valóját: „Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!”
A Forrás egyik számában Horváth Dániel írt arról, hogy Petőfi „tájleíró versei (ti. Petőfinek) költemények álruháját magukra öltő filmalkotások.” Emellett az is igaz, hogy „…a halhatatlan életmű egynéhány verse nyomán a másfél évszázaddal ezelőtti Kiskunság hiteles, pontos táj- és néprajzát kapjuk meg, tán hívebben és érzékletesebben, mint akárhány tudós leírás segítségével…”
Petőfi Sándor 1823. január 1-jén született Kiskőrösön és 1849. július 31-én hunyt el Fehéregyházán.
PETŐFI SÁNDOR: A PUSZTA, TÉLEN
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
(Pest, 1848. január.)
