„Álmos vagyok és mégsem alhatom; / Ébren vagyok és mégis álmodom. / Gyertyám pislog komorhomályosan, / Mint a lidérc, mely temetőbe’ van;” Ezen a héten a 176 éve meghalt Petőfi Sándor ritkán szavalt, gyönyörű költeményét ajánljuk.
Károlyi Amy szerint ritka eset, hogy Petőfi „alászáll a feneketlen kútba, ahonnan mint palackból szabadult rémek, felgomolyognak a szellemek. S itt megtörténik az egészen finom áthallás.”
Talán azért, mert Petőfi költészete szinte mindig egyfajta ritmikus, ütőhangszeres lüktetéssel szól, míg szerelmes verseiben a hívogatás mintha egy nászinduló prímhegedűjén szólalna meg, amely mögött sejtelmesen átszűrődik egy gordonka mély hangja. Úgy érezzük, már találkoztunk ezzel a zenével – de hol is?
„Álmos vagyok és mégsem alhatom; / ébren vagyok és mégis álmodom.” Petőfinél ritkán találkozunk azzal a különös félálomszerű állapottal, amikor az álom és az ébrenlét összemosódik. Ez az a pillanat, amikor minden lehetséges – a sejtelmes, szinte ezüstös hangulat olykor megvillan a János vitéz vidámabb részeiben, nosztalgikusabban felrémlik a Tündérálom-ban, és a Szeptember végén-ben éri el legszebb, legmélyebb formáját.
De ahogy Károlyi Amy írja, „a dallam azonossága árulkodik a költői műben akkor is, ha a vers »tartalma«, – ne felejtsük, a XIX. század közepén járunk – teljesen másról is szól.”
Petőfi Sándor 1823. január 1-jén született Kiskőrösön és 1849. július 31-én hunyt el Fehéregyházán, Segesvár mellett.
PETŐFI SÁNDOR: ÁLMOS VAGYOK ÉS MÉGSEM ALHATOM…
Álmos vagyok és mégsem alhatom;
Ébren vagyok és mégis álmodom.
Gyertyám pislog komorhomályosan,
Mint a lidérc, mely temetőbe’ van;
S ki nem merem kezemet nyujtani:
Elvenni hamvát vagy eloltani.
Ágyamban fekszem mozdulatlanul.
Előttem el rém rém után vonul.
Hiába húnyom be szemeimet,
Látom még akkor is e rémeket.
És milyen rémek, milyen alakok!
Arcomról hideg izzadás csorog.
Ott mély árokban egy koldús halott,
Fölkél és rágja a koldúsbotot.
Kemény. Beléje törnek fogai,
Látom szájából a vért omlani.
Itt egy öreg cigány, a deresen,
Ütik, verik kinoskeservesen,
Vernek le róla húsdarabokat;
Fájdalmában, mint a kutya, ugat.
Hát az mi ott? torony vagy óriás?
S mit mível? kútat vagy sírgödröt ás?
Nem sír lesz az, nem. Kút; mert ott hever
Mellette a nagy százakós veder;
Most leereszti a roppant vedert…
Nem víz, de vér, mit e kútból kimert.
Itt egy ifjú, ki lenyakaztaték,
Viszi fejét, markolva üstökét,
S szólván: „nem én, de te vagy a zsivány!”
Bedobja azt a bíró ablakán.
Ott akasztófa, rajta csecsemő;
A csecsemőnek anyja odajő,
Megfogja lábát, s húzza, húzza le,
S körűltáncolja a bitót vele.
Itt egy leány, két béka űl szemén,
Nyúzott patkány van orrának helyén,
Hosszú férgekből vannak fürtei,
S őt félkigyó-félember öleli. – –
Ily szörnyeket lát lázas képzetem.
Elkergetném s el nem kergethetem.
Mindenki alszik, csak magam vagyok
Nem alvó. Csend van, csak fogam vacog.
(Pest, 1845. október 16. – november 25. között)
