Szállingózik a hó, hideg van, mégis jól érzed magad, az ablakból kinézve fényesen csillog a nedves út, mint ezernyi jelzőlámpa, noha csak egy villog. Vers a hétre Pilinszky János emlékére.
Zöldet mutat, az autók füstgomolyaggal indulnak, a nappali fény elköszön, utat enged az esti sötétségnek. Ilyen és még ezernyi hangulat.
Azután?
Pilinszky János tudta: nem kap örök időt, de bízott: „Azután / újra hiszem, hogy összetartozunk, / hogy kezemet kezedbe tettem.”
Sokkal inkább a lélek és a vallás, a bűntudat és a túlélés szerzője. Világlátásában, verseiben és egyéb írásaiban is tetten érhető az isteni megváltásba, a kegyelembe, a szeretetbe vetett hite, a bűnösök, az elesettek iránt érzett részvéte, ugyanakkor a rideg létbe vetettség szorongató élménye, az ember feloldhatatlan magányának érzése is.
Pilinszky élete 1971-ben intenzívebbé vált, ami levelezésén és verseinek hangján is megérződik. Ezzel egy időben fordítói tevékenysége is meglendült. Rá jellemző nyugtalanságát egyfajta jókedvű oldottság jellemezte. Szerelmes volt, és ezt nem sokáig tudta leplezni. Szálkák című kötetének egyik legszebb verse lett az Azt hiszem.
Pilinszky János: Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
