„Hogy megszilárdul minden elem! / A holdfény, a mészkőszirt, / Ahol hasadékban fekszünk” Ezen a héten a 61 éve meghalt Sylvia Plath gyönyörű versét ajánljuk.
Az angol-amerikai líra egyik legeredetibb tehetségének tartott Plath költészetére a letisztult, szikár formavilág, dísztelen nyelvezet jellemző. Egyik méltatója, George Steiner így írt róla: „Sylvia Plath költészete: legenda, közösségi érték és egyedülálló különlegesség. Megtalálható benne a kor érzelemvilágának pontos lenyomata, és ezzel együtt valami hasonlíthatatlan, makulátlan, kemény tökéletesség.”
Az életének tragikus körülmények között véget vető Plath így vallott naplójában: „Nem kérhetnek tőlem többet, mint hogy önmagam legjavát adjam, és csak én tudhatom, hol vannak nálam a legek határai. Választhatok: elfutok az élet elől és örökre tönkreteszem magamat, mert nem lehetek fájdalom és kudarcok nélkül rögtön tökéletes, vagy szembenézek az élettel a magam módján és megpróbálom „a legjobbat kihozni a dologból”.”
1932. október 27-én született Bostonban, az Amerikai Egyesült Államokban – 1963. február 11-én halt meg Londonban.
SYLVIA PLATH: ESET
Event
Hogy megszilárdul minden elem!
A holdfény, a mészkőszirt,
Ahol hasadékban fekszünk
Egymásnak háttal. Hallom a baglyot,
Kitutúl hideg indigóból.
Magánhangzók dúlják a szívem.
Fehér ágyában megfordul, sóhajt
A gyerek. Nyitott száj, kérne.
Kis arca fájó, piros fafaragvány.
És sok a csillag – kemény, kiirthatatlan.
Egy érintés: megéget, émelyít,
Nem látom a szemed.
Almavirág fagy az éjbe,
Alatta körbejárok,
A régi bűnök útja mély, keserű.
Szerelem ide nem jön.
Fekete térköz tárul.
Odaaát, a másik ajakról
Kis fehér lélek int, kicsi féreg.
A tagjaim is odavannak.
Ki darabolt fel minket?
A sötét olvad. Érintésünk lerokkant.
(Fordító.: Géher István)
