„…Jaj, Hatalom, / mikor látod meg a beteget / a szegényben? Gazdag, óh, mikor / jelenik meg pilládon a szánakozó / borzadály könnye,” Ezen a héten a 64 éve elhunyt Szabó Lőrinc versét ajánljuk.
Borzadó szánalom könyve. Ezzel a címmel jelent meg eredetileg 1926-ban az Est-lapokban a szegénységet a központba állító vers, amelyet Az örök járvány címre változtatott Szabó Lőrinc és az 1922–1943-ig felsoroló összes versekben olvashatjuk. A téma aktualitása soha nem vész el. Sajnos minden időben szembesülünk vele. Szabó Lőrinc lázadó évtizede című tanulmányában Kabdebó Lóránt irodalomtörténész így ír róla:
„A kötetben megnyilvánuló határozott állásfoglalás, közösségi szempont mellett olyan szemléleti problémákkal is találkozunk, amelyek pályája további szakaszán felerősödve elválasztják ekkori eredményeitől. Reálisan ábrázolja a szegénység-gazdagság ellentétét, a kizsákmányolás folyamatát, az ezek nélküli élet szépségét, a munka értékeit, mégis gyakorlatilag megváltoztathatatlannak érzi e viszonyokat. A jelen keresztmetszetét pontosan adja, de a szegénységet, a nyomort örök kategóriának látja: múltja van ennek („és évezredek óta miatta fetrengünk a butaság mocsaraiban” Borzadó szánalom könnye), de a jövő se más, „elérhetetlen megváltás”-ról beszél…”
Szabó Lőrinc, teljes nevén Szabó Lőrinc József Miskolcon született 1900. március 31-én és Budapesten halt meg 1957. október 3-án.
SZABÓ LŐRINC: AZ ÖRÖK JÁRVÁNY
Mint isten előtt a hitetlen érdek,
a beteg előtt felrakja kegyes
álarcát a világ.
„Vérbaj!” „Tüdővész!” – lúdbőrzik a
társadalom; e két csodaszóban
egyesülnek a szétdult
parlamentek
s még a rablók kapitányai is
megpróbálnak valami
nemeset hazudni. De ki látja
a harmadik rémet, az örök
járványt, amelynek
kórháza a város, az egész
ország, országok? Óh, ki látja
a legnagyobb kórt, az emberiség
örökölt terheltségét, ki látja
közületek, Nagyok,
a szegénységet,
melynek gyógyithatatlan
betegei vagyunk: roncsoló
mérgeit hurcoljuk s leheljük
irodában, műhelyben, bérpaloták
barlangjaiban, nászéjszakánkon
vele oltjuk be a jövendőt
s évezredek óta miatta
fetrengünk a butaság
mocsaraiban – – Jaj, Hatalom,
mikor látod meg a beteget
a szegényben? Gazdag, óh, mikor
jelenik meg pilládon a szánakozó
borzadály könnye, amely
egy-egy szörnyű betegágy előtt
néha mégiscsak kicsordul szemedből?
