„Találkozni akartam volna a Vak Reménnyel, / kértem, hogy mondjon egy alkalmas helyet.” Takács Zsuzsa A Vak Remény gyöngülése című Hévíz Irodalmi Díjat nyert versét ajánljuk.
Takács Zsuzsa kortárs irodalmunk tüneményes jelensége: azok közé tartozik, akik nélkül szegényebb lenne a világ. Takács Zsuzsa eddigi teljes költői életművét tartalmazó kötete idén nyáron jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában: az összegyűjtött versek élén a legújabb, kötetben most először közölt Vak Remény-versekkel, a kötet lezárásaként pedig a régi és új India-költeményekkel. A Kossuth-díjas szerző nemzedékek számára vált iránymutatóvá, Ha van lelkünk ugyan című verse pedig a 2017-es év legolvasottabb online versközleménye volt.
„Minden igaz költészet kívülről megragadhatatlan, egyszeri sakkjátszma, mit csak utólag értékelhetünk. Ami bizonyosat nyitás után mondhatunk, nem több, mint hogy a játszma valódi. Valódi játszmának indul Takács Zsuzsa nyitása: egy valódi költészet széles és gazdag kombinációit, kibontakozását rejti magában” – írta Pilinszky János Takács Zsuzsáról.
TAKÁCS ZSUZSA: A VAK REMÉNY GYÖNGÜLÉSE
Találkozni akartam volna a Vak Reménnyel,
kértem, hogy mondjon egy alkalmas helyet.
Az Utolsó Ítélet terét, például, Budapesten,
vagy valamilyen süllyedő szigetet, ahonnan
nem vezet hazaút. Egy kristálygömb közepét.
Egy éjjeli menedékhelyet, ahol éppen agyon-
ütnek valakit. Ismerje el, hogy reménykedése
ostoba volt, mondtam volna, ha beszélgetünk.
Hamis és gyomorforgatóan rózsaszín,
akárcsak ő maga. Szerettem volna vérig sérteni,
hogy annyi évtizeden keresztül áltatott.
Hogy míg a többiek elestek, én talpon maradtam,
mivel a túlélésben van valami visszataszító.
Remegett és sápadt a mobil a kezemben, annyira
keményen beszéltem vele. – Te rohadt állat! –
kiabálta a hangom, s a szememből közben
hulltak az önsajnálat könnyei. Szabadkozott,
hogy nem ér rá. Naponta százával érkeznek
az enyémhez hasonló segélyhívások hozzá.
És hogy az összeomlás szélén áll maga is.
