„Ó nincs szomorúbb, nincs sivárabb, / Ha e kövek között riadtan jár a szél. / Kövek, merő kövek közt, merre a fáradt, / Merre a komor tekintet elbotorkálhat.” Ezen a héten gyönyörű versével az 54 éve elhunyt Tersánszky Józsi Jenőre emlékezünk.
Tersánszky a nagy háborúban önkéntesként harcolt, nem sokkal a háború vége előtt hadifogságba esett, 1919 augusztusában tért haza. A harcok közepette született az első igazi háborúellenes mű: Viszontlátásra, drága című regénye, melyben mindenféle hazafias lelkesedés nélkül láttatta a vérengzés iszonyatos következményeit, a háború borzalmait. Ezzel beírta nevét a két világháború közti negyedszázadnak a legnagyobb magyar prózaírói mellé. Költészetével mást kíván közölni, mint prózáival, kevésbé mesés, jóval kritikusabb, s visszatükröződik Ady Endre hatása. A szomszédunkban jelenleg is dúló háború áldozataira is gondolva, még erősebb hatással bírnak Tersánszky sorai.
„Akár hiszi, akár nem, ezt a folytatást már 13-án reggel 7 órakor írom ide egy polyák házban. Elszállásolásunk következő volt. Kezdjem fölülről. Benn az egyetlen szobában Fänrikünk, a legénye, két tiszti szakács, egy tüzér őrmester s a polyák, feleségével és 7 (mondd hét) gyerekével. A pitvarban Én, a führer, egy másik önkéntes, a napos, az inspekciós, még két baka és egy tehén. A padláson a bakaság. Az istállóban és csűrben lovak és tüzérek. Az udvaron a konyha. Mindehhez azonban hozzá kell tennem, hogy ez sokkal jobb hely, mint ahonnan eljöttünk és a világért se bánnám, ha itt várnánk meg a háború végét. Most már újra félbe kell hagynom a levelet, mert rendbe kell szedni a társaságot, de már nem vetettetem ki magam s be is fejezem sok üdvözlettel.” (Tersánszky J. Jenő, 1915)
Ezen a héten az 1888. szeptember 12-én született é 1969. június 12-én elhunyt Tersánszky Józsi Jenőre emlékezünk.
TERSÁNSZKY J. JENŐ: ÉNEK A SZÖRNYŰ KARSTON
Ó nincs szomorúbb, nincs sivárabb,
Ha e kövek között riadtan jár a szél.
Kövek, merő kövek közt, merre a fáradt,
Merre a komor tekintet elbotorkálhat.
Most csönd van …
A szél nyívó, hamis danára kél.
Távol lángol az esti fény.
Távol színek, mint a remény,
Itt, mint a csüggedés, fakó ború.
Nyikorg a holt kövek holt indája, a drót.
Gyilkos folyondár, átkozott növény.
Mily szomorú ez, milyen szomorú!
Soha, sehol, ilyen szívbe marót!
Most csönd van …
Mily szomorú e fakó ború,
Mely mint sápadtság borít elgyötört homlokot.
E kőhalmok is óriás homlokok
S a drót rajtok óriás töviskoszorú.
Most csönd van …
Mint sápadt, elgyötört, óriás homlokok redői
Kanyarganak az árkok.
Vér bűze rettent zugaikban, mint az átok.
Nézd! Amott áll az őr fekete szobra
Mozdulatlan. Csupán szemefehérjén szemgolyói
Úszkálnak – tétova csónakok! – balra-jobbra.
Most csönd van …
Az őr, e bősz árkok lakója,
Az őr szobra mire gondol vajon?
Tán átfenekedik az átellenes őrre,
A másik nyomorultra s vérére áhít vére,
Kit éppúgy sújt verejték, mocsok, borzalom,
Ki vészben éppoly első s dicsben éppoly utolsó
Odaát őrhelyén, mint jómaga emitt?
Nem! Az őr nem fenekedik.
Most csönd van …
Az őr elméláz kevés örömén, tépődik sok bajon.
Szerettein és otthonán tűnődik.
Ott áll és hosszúkat mereng.
Most csönd van …
Ám hogyha majd itt ezernyi rém kereng,
A lég iszonyt visít, a föld borzadva reng.
Halál-halál-halál!
A levegő fenn s a föld idelenn, –
Ott áll az őr s nem mozdul helyéről tapodtat, –
Az őr, a névtelen,
A hősök-hőse …
(Fajti-chrib, 1917)
