„Megtettem mindent, amit megtehettem, / Kinek tartoztam, mindent megfizettem, / Elengedem mindenki tartozását. / Felejtsd el arcom romló földi mását”. 85 éve, 1938. június 7-én Kolozsváron hunyt el Dsida Jenő költő, műfordító, újságíró, az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő alakja.
Az avantgárd vívmányait is alkalmazta, de a klasszikus hagyományokat felhasználva teremtette meg egyedi költői hangját. Költészete sem szívbetegsége, sem pedig kisebbségi sorsa ellenére nem komor hangvételű, nagy érzékenység, elmélyültség és a teremtett élet iránti szeretet és derű jellemzi. (…) Dsida Jenő kiváló formaművész; az avantgárd vívmányait, különösen a képzettársítások szabadságát megőrizve újította fel a klasszikus hagyományokat: a kötött versformát, az arányosan szerkesztett szóképet, a fegyelmezett versszerkezetet. Nagy műveltségű műfordítóként, francia, latin, német, olasz, román költőket tolmácsolt; különösen Trakl-fordításai jelentősek. Írt néhány elbeszélést, és rendszeresen publikált esszéket, bírálatokat és útibeszámolókat – olvasható az Országos Széchenyi Könyvtár honlapján.
DSIDA JENŐ: MOSOLYGÓ, FÁRADT KIVÁNSÁG
Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.
Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.
Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.
És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.
Dsida Jenő Szatmárnémetiben született 1907. május 17-én. Apja, Dsida Aladár mérnökkari tiszt volt, aki 1910-ben, főhadnagyként tartalékállományba kérte magát, anyja, Csengeri Tóth Margit földbirtokos családból származott. A gyerek már útban volt, amikor szülei megszöktek otthonról. Anyját végül máshoz kényszerítették, s csak fia születése után tudott elválni és szerelméhez hozzámenni. A család 1910-től Budapesten, 1914-től az anyai nagyszülőknél Beregszászon élt, 1919-ben visszatértek Szatmárnémetibe, Dsida itt végezte a középiskolát. Gyermekéveinek legmélyebb élménye az első világháború volt, amelyben a család vagyona semmivé vált, apja pedig rövid időre orosz hadifogságba került. Másik meghatározó élménye családjának mély katolicizmusa, a szülei életvitelében és gondolkodásában megmutatkozó vallásosság volt.
Első versei 17 éves korában, 1924-ben jelentek meg Benedek Elek gyereklapjában, a Cimborában. 1925-ben beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára, de tanulmányait nem fejezte be. 1927-től a Pásztortűz című folyóirat szerkesztője, majd a Huszár-családnál házitanító lett. Versei miatt gyakran került összeütközésbe a román hatóságokkal, amelyek irredentizmussal vádolták.
Az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjaként az Erdélyi Fiatalok című lap egyik alapítója és főmunkatársa volt, majd katona lett, de szívbaja miatt leszerelték. 1933-ban a román PEN klub magyar tagozatának titkára, 1934-től a Keleti Újság szerkesztője, az Erdélyi Szépmíves Céh lektora volt. 1937-ben megnősült, ám a következő évben megfázott, s betegségéből gyenge szíve miatt már nem tudott felépülni, 1938. június 7-én halt meg Kolozsvárott.
Korai líráját a századvégi és nyugatos költészet hatása jellemzi. A kiváló formaművész Dsida az avantgárd eszközeit, a szabad képzettársításokat megőrizve felújította a klasszikus, kötött versformát, a szigorú versszerkezetet. Ugyanakkor élt az expresszionizmus eszközeivel is, kedvelte a szabadverset.
DSIDA JENŐ: VÁLLAT VONUNK
Kis csemetefa satnyul az uccán,
a ház előtt.
Hátgerince fáradt, görbe, kiszáradt.
Este, amikor senkise látja,
kilopódzom hozzá börtönömből
s melléje lépek.
Nyirkos szelek hátán lovagolva
zörgő levelek menetelnek…
A szomszédéknál veszekedés van;
nyárikonyhájukból keserű füstöt
csap ki a szél.
Messziről harangoznak.
S mi csak állunk az értelmetlen estben,
mint két furcsa-finom, fekete sóhaj.
Vállat vonunk, kicsit szomorúan,
kicsit közömbösen:
Meghalunk.
1928-ban megjelent első verseskötetében, a Leselkedő magányban a háború utáni fiatal nemzedék csalódásait és magányát érzékelteti, s a természetben keres feloldást. Leselkedő magány című kötete a háború után eszmélő nemzedék kiábrándulását tükrözi: a költő társadalmi programok helyett a természetben és a művészetben keresi az élet igazi tartalmát.
1932 novemberében katonai szolgálatot teljesített, de szívbetegsége miatt leszerelték. 1933-ban újságíróként egy csoporttal olaszországi zarándoklaton vett részt, amelynek során XI. Pius pápa is fogadta őket. Ebből az élményéből született a Magyar karaván Itálián keresztül című útirajza. 1937-ben megnősült, ám a következő évben megfázott, s betegségéből gyenge szíve miatt már nem tudott felépülni. 1938. június 7-én Kolozsvárott halt meg.
Szépségkultusza nem öncélú esztétizálás, hanem gyógyír keresése a világ sebeire. A neokatolikus reformmozgalommal találkozva gyermekkori hite felerősödött, erre utalt 1933-as kötetcíme: Nagycsütörtök. A címadó versben Jézus áldozatához hasonlítja a kisebbségi költő sorsát.
Versei együttérzést tükröznek a szegények és szenvedők iránt. Nagyobb lélegzetű, epikába hajló verseiben is megtalálhatjuk a lírikus bensőségességét: Kóborló délután kedves kutyámmal című versében játékos hexameterekkel érezteti a természetben felüdülő lélek örömét, a Miért borultak le az angyalok Viola előtt című ciklusában pedig a szerelmet ünnepli, merengő és dévaj érzésekkel. Dsida Jenő szerelmi lírája nem felhőtlenül boldog, játszadozó, ábrándos és érzelmes szerelmi költészet. Van benne valami komor, halálosan tusakodó és végzetszerű. Állandó félelem szövi át, mely személyes okra is visszavezethető: a szívbetegek örökös szorongására, amelyet egy fiatalon elviselt súlyos betegség oltott a költő lelkébe, verseibe.
Dsida Jenő korai költészetére a 19. századvég költői hagyománya és a Nyugat modernsége egyaránt hatott. E korszakának versei elsősorban áradó alkotókedvét és szinte hibátlan formaérzékét bizonyítják. Kolozsvárra költözve az expresszionizmus és a szabad vers hatott rá.
DSIDA JENŐ: SÍRFELIRAT
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.
(1935. július 9.)
1938-ban, posztumusz jelent meg az Angyalok citeráján című kötete, amelyben betegágyán írt utolsó versei is helyet kaptak. Ebben angyali költőként új hangon szólal meg, egy valóság fölötti létben talál vigasztalást. Hosszabb önéletrajzi költeménye, a Tükör előtt ifjúságával, szerelmeivel vet számot, s beszámol az erdélyi magyar irodalmi élet nagy alakjairól.
Már halála után, 1940-ben látott napvilágot a Psalmus Hungaricus, melyben a közösséghez való hűség és a történelem előtti felelősség erkölcsét állítja mércéül az olvasónak. Hitet tesz a szétszórt magyarság és az anyanyelvi kultúra mellett, nemzeti egységre szólítva a történelem végzetes erőivel szemben. A halál előtti lelkiállapotról kevesen írtak olyan plasztikus részletességgel, mindent megfigyelő aprólékossággal, mint ő.
Dsida Jenő nagy műveltségű műfordító is volt. Francia, latin, német, olasz, román költőket tolmácsolt, prózai írásai elbeszélések, esszék, kritikák és útibeszámolók. Sírverse a kolozsvári Házsongárdi temetőben olvasható: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / Kinek tartoztam, mindent megfizettem, / Elengedem mindenki tartozását. / Felejtsd el arcom romló földi mását”.
