„Jó volna ilyen édes-álmoson / ráfeküdni egy habszínű felhőre, / amíg az égen lopva átoson.” Ezen a héten a 83 éve elhunyt Dsida Jenő gyönyörű versét ajánljuk.
Dsida Jenő rövid életét végigkísérte a megváltás hite és drámája, az a bizonyosság, hogy zaklató kérdéseire a létnek egy magasabb rendjében kaphat majd választ. A költő igazi hangja azokban a vallásos verseiben szólal meg, amelyek a megváltást keresik, a megváltás művében kívánnak személyes részt vállalni, fogalmaz a Út a Kálváriára című kötet.
A nyelvművelés ügyét nem csupán rovatának szerkesztésével, nyelvművelő cikkek írásával szolgálta. Művészete az emberi létállapot egyik legmegrázóbb és legkifinomultabb felmutatása. Dsida Jenő nemcsak a magyar irodalom egyik ragyogó alakja, hanem a 20. századi világlíra egyik legkülönösebb lobbanása volt.
„Mint a madarak – mondja Babits –, többnyire csoportosan érkeznek a költők. Azt a nemzedéket, amelyhez Dsida Jenő tartozott, szinte kivétel nélkül a vers körüli forradalmak, a formabontás izmusdivatjai repítették fel – fel az irodalomba. Dsida korán hullott ki közülük. Harmincegy éves korában halt meg, 1938-ban. Egy sereg élén áll, előzékeny útmutatóként, a költői érés és ami ezzel egy, a halál felé vezető út kapujában ” – írja Lengyel Balázs.
Az ifjúkorától kezdve szívbeteg Dsida Jenő 1907. május 17-én Szatmárnémetiben született, és 1938. június 7-én Kolozsvárott hunyt el.
DSIDA JENŐ: MOSOLYGÓ, FÁRADT KIVÁNSÁG
Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.
Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.
Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.
És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.
(1926)
