„Van egy liget álmaink éjjelében, / hol holdsugárban drága rózsa ring / és örökös a zsongító nagy illata: / mi elsóhajtott sóhajtásaink.” Ezen a héten a 118 éve született Dsida Jenő meghatóan szép versét ajánljuk.
Dsida Jenő szerelmi lírája nem felhőtlenül boldog, játszadozó, ábrándos és érzelmes szerelmi költészet. Van benne valami komor, halálosan tusakodó és végzetszerű. Állandó félelem szövi át, mely személyes okra is visszavezethető: a szívbetegek örökös szorongására, amelyet egy fiatalon elviselt súlyos betegség oltott a költő lelkébe, verseibe: „Van egy világ, hol régen elfelejtett / melódiák zúgnak, zengenek / s azok is, melyek nem jöttek világra, / ahova egyszer – én is elmegyek.”
Nála is, akár Poe-nál, a halál csontarca leskelődik a szerelem fiatal arca mögül. Olyan ember szavai ezek a versek, aki bár keresi a védő és nyugtató menedéket a szerelemben és a természetben, mégsem tud megpihenni az idillben, hanem lázasan, végletesen kutatja a szerelem fátumszerű jelentését, túl vágyakon, szenvedésen, életen és halálon.
Az ifjúkorától kezdve szívbeteg Dsida Jenő 1907. május 17-én Szatmárnémetiben született, és 1938. június 7-én Kolozsvárott hunyt el.
DSIDA JENŐ: MESE EGY MÁS VILÁGRÓL
Van egy világ, ahova elballagnak
lassú menetben minden levelek.
Leülnek s őszük vig tavaszba fordul
és ott kezdenek friss új életet. –
Van egy patak, kristályos, csacska-szájú,
az alja csupa drágagyöngy, fehér:
Odahull minden, a könnye a szemeknek
és az a patak mindennel felér.
Van egy liget álmaink éjjelében,
hol holdsugárban drága rózsa ring
és örökös a zsongító nagy illata:
mi elsóhajtott sóhajtásaink.
Fehér kis padon ül valaki némán,
kibontott hajjal, mindig nevetőn,
valaki, egy Lány, akit sohase láttam,
akit csak megálmodni volt időm.
Van egy világ, hol régen elfelejtett
melódiák zúgnak, zengenek
s azok is, melyek nem jöttek világra,
ahova egyszer – én is elmegyek.
