„Mint felhők a nyári égen, / Érzeményim jőnek-mennek / Majd fehéren, majd sötéten; / S egy sem áll, egy sem pihen meg.” Ezen a héten a 177 éve meghalt Petőfi Sándor gyönyörűszép versét ajánljuk.
Petőfi Sándor költészete a magyar irodalom egyik legélőbb öröksége: verseiben a szabadságvágy, a szerelem és az emberi szenvedély egyaránt elementáris erővel szólal meg. Életműve nemcsak egy korszak lenyomata, hanem ma is érvényes emberi és erkölcsi példázat, amely nemzedékek óta megszólítja az olvasókat.
Szerelmi lírájának legszebb darabjai Szendrey Júliához kötődnek. Kettejük kapcsolata a magyar romantika egyik legismertebb szerelmi története. A költő versei és Szendrey Júlia naplója együtt rajzolják meg ennek a szenvedélyes kapcsolatnak a sokszínű történetét.
A Júlia-versek jól követik az érzelmek változásait: a házasság előtti vágyakozást, a bizonytalanságot, majd a beteljesülés örömét és az emberi kapcsolatok természetes hullámzását. A Mint felhők a nyári égen ezek közé a különösen személyes hangú költemények közé tartozik. A vers finom képekkel mutatja meg a költő változó lelkiállapotát, azt az érzelmi hullámzást, amelyet néhány sorban is képes maradandó költészetté formálni: „Mint a felhők nyári égen, / Érzeményim jőnek-mennek.”
Petőfi Sándor 1823. január 1-jén született Kiskőrösön és 1849. július 31-én hunyt el Fehéregyházán, Segesvár mellett.
PETŐFI SÁNDOR: MINT FELHŐK A NYÁRI ÉGEN…
Mint felhők a nyári égen,
Érzeményim jőnek-mennek
Majd fehéren, majd sötéten;
S egy sem áll, egy sem pihen meg.
Hova mennek? honnan jőnek?
Nem tudom, nem sejthető;
Hozza és elfúja őket
Az örök szél, az idő.
A szerelem fellegéből
Hulltanak reám villámok;
A barátság fellegéből
Záporesők szakadának.
Zápor és villám multával
Csendes tiszta lett az ég,
S a másik perc fuvalmával
Ujra felhő érkezék.
S a felhők, habár fehérek,
Árnyat akkor is csak vetnek.
Majd ha én oly időt érek,
Hogy felhőim megrepednek!
S széleikre rózsaszínben
Száll az égő napsugár,
S ők úgy állanak fölöttem,
Mint megannyi tündérvár!
Oh ez idő el fog jőni,
Amidőn majd szerelmemnek
S barátságomnak felhői
Rózsaszínben tündökölnek;
Hanem akkor már indulhat
Temetésemre a pap,
Mert ha a felhők kigyulnak
Lemenőben van a nap.
(Szalkszentmárton, 1846. április 10-24.)
