185 éve hunyt el Mihail Lermontov, az orosz romantika kivételes alakja, akinek versei és regényei a szabadságvágy, a magány és a lázadás örök kérdéseit fogalmazták meg. Rövid élete ellenére olyan életművet hagyott hátra, amely máig meghatározza az orosz és az egyetemes irodalmat.
185 éve, 1841. július 27-én halt meg Mihail Jurjevics Lermontov, az orosz romantika legnagyobb költője Alekszandr Puskin után. A Korunk hőse szerzője életét és művészetét ugyanaz a nyughatatlan szenvedély hatotta át, mint példaképét. Lermontov költészetében a szabadság utáni vágy, a magány, a szerelem, a természet és az emberi lélek belső vívódásai egyszerre kaptak hangot. Rövid, mindössze huszonhét éves élete ellenére maradandó nyomot hagyott a világirodalomban.
1814. október 15-én született Moszkvában. Édesanyját hároméves korában elveszítette, nevelését nagyanyja vállalta magára, aki gondos oktatásban részesítette. Francia, német és angol nyelvet tanult, már fiatalon kivételes műveltségre tett szert. Gyermekkorának meghatározó élményei közé tartoztak a kaukázusi utazások is: a hegyvidék vad szépsége későbbi költészetének és prózájának egyik visszatérő ihletője lett.
Korán vonzódott az irodalomhoz. Byron és Puskin művészete mély hatást gyakorolt rá, első elbeszélő költeményeiben már megjelent a romantikus, szabadságra vágyó hős alakja. Éveken át dolgozott egyik legjelentősebb költeményén, A démonon, amelyben a bukott angyal alakján keresztül az örök kívülálló sorsát és az emberi lélek magányát vizsgálta.
Tanulmányait a Moszkvai Egyetemen kezdte, de egy tanárával kialakult konfliktus miatt elhagyta az intézményt, majd katonai pályára lépett. A cári gárdatisztek világát belülről ismerte meg, miközben egyre több verset és drámát írt. Álarcosbál című drámája már élesen bírálta a felsőbb társadalmi rétegek képmutatását, ezért a cenzúra nem engedte színpadra.
Lermontov életében fordulópontot jelentett Alekszandr Puskin 1837-es halála. A tragédiára írt A költő halála című verse nem csupán gyászének volt, hanem szenvedélyes vádirat is a költőt elpusztító társadalom ellen. A mű kéziratos másolatokban futótűzként terjedt, a cári hatalom azonban lázító hangvételűnek minősítette, és a fiatal költőt a Kaukázusba száműzte.
A száműzetés évei művészetének legtermékenyebb időszakát hozták. A Kaukázus tájai, népei és szabadságszerető világa mély nyomot hagytak alkotásaiban. Ekkor fejezte be A démont, valamint megírta legismertebb prózai művét, a Korunk hőse című regényt.
Ez a mű az orosz irodalom első modern lélektani regényei közé tartozik. Főhőse, Pecsorin intelligens, tehetséges, mégis kiábrándult és céltalan ember, aki saját korának erkölcsi válságát testesíti meg. A regény nemcsak egy különleges személyiség története, hanem egy egész nemzedék önvizsgálata is. Lermontov ezzel a művével új irányt adott az orosz prózának, és előkészítette Dosztojevszkij, Turgenyev vagy Tolsztoj lélektani ábrázolásmódját.
Költészetének másik meghatározó darabja a Vitorla, amely néhány versszakban fogalmazza meg az örök nyugtalanság és a szabadság keresésének élményét. Verseiben gyakran jelenik meg a magányos ember, aki nem találja helyét a világban, mégis képtelen lemondani eszményeiről. Ez a belső feszültség teszi Lermontov líráját ma is megrendítően korszerűvé.
A Cultura.hu korábbi írásai is gyakran kiemelik, hogy Lermontov számára a Kaukázus nem csupán földrajzi hely volt, hanem a szabadság szimbóluma. A természet grandiózus képei nála mindig az emberi lélek állapotát tükrözik: a hegyek, a viharok, a sziklák és a végtelen tájak a belső küzdelmek metaforáivá válnak.
1840-ben egy újabb párbaj miatt ismét a Kaukázusba vezényelték. A harcokban tanúsított bátorságáért kitüntetésre is felterjesztették, ám I. Miklós cár ezt megtagadta tőle. Két hónapos szabadsága alatt már azt tervezte, hogy végleg felhagy a katonai szolgálattal, folyóiratot alapít, és kizárólag az irodalomnak szenteli életét.
Erre azonban már nem maradt ideje.
1841 nyarán Pjatyigorszkban egy régi ismerősével, Nyikolaj Martinovval támadt konfliktusa párbajhoz vezetett. A visszaemlékezések szerint Lermontov nem akarta komolyan venni az összecsapást, és a levegőbe lőtt. Ellenfele viszont célzott lövést adott le. A golyó halálosan megsebesítette a mindössze huszonhét éves költőt.
Lermontov rövid élete ellenére az orosz irodalom egyik legnagyobb alakjává vált. Költészetében a romantika szenvedélye találkozott a modern ember önvizsgálatával, prózájában pedig új korszak kezdődött. Művei ma is arra emlékeztetnek, hogy a szabadság, az igazság keresése és az emberi lélek titkai minden korszak legfontosabb kérdései közé tartoznak.
