„Rövidre szabott élete, tizenhárom alkotó éve alatt hihetetlen intenzitású irodalmi pályafutást tett meg, rengeteg verset írt.” 115 éve született Dsida Jenő, aki egyike volt a korszak legkifinomultabb, leghajlékonyabb verstechnikával bíró lírikusainak.
DSIDA JENŐ: REGGELI RAJZ
Kékhasú madárka röppen
Zsenge ág harmata csöppen.
Fény lebeg át a lilakék falakon.
Egy harangvirág kelyhében lakom.
„Ha verskedvelő ember Dsida-költeményeket olvas, hajlandó megfeledkezni mindenki másról, és el sem tudja képzelni, hogy egyáltalán lehet ennél szebb, finomabb, tökéletesebb költészet. Nem, nem volt válaszadó, nem volt irányt mutató, tömegeket helyes történelmi útra vezérlő lángelme, nem volt költészetével egyben történelmi alak. Valójában amolyan kismester volt, de micsoda mester! Talán úgy mondhatnánk, hogy a legóriásabb a kicsinyek között; a meghitt magánélmények, a jelentéktelen apróságok zsenije, a formatökély mesterjátékosa” – írja róla Hegedüs Gyula.
Dsida Jenő 1907. május 17-én született Szatmárnémetiben. Apja mérnökkari tiszt volt, anyja földbirtokos családból származott. A gyerek már útban volt, amikor szülei megszöktek otthonról, ám anyját végül máshoz kényszerítették, s csak fia születése után tudott elválni és szerelméhez hozzámenni. A család 1910-től Budapesten, 1914-től a nagyszülőknél Beregszászon élt, 1919-ben visszatértek Szatmárnémetibe, Dsida itt végezte a középiskolát.
Első versei 17 éves korában, 1924-ben jelentek meg Benedek Elek gyereklapjában, a Cimborában. 1925-ben beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára, de tanulmányait nem fejezte be.
1927-től a Pásztortűz című folyóirat szerkesztője, majd a Huszár-családnál házitanító lett. Versei miatt gyakran került összeütközésbe a román hatóságokkal, amelyek irredentizmussal vádolták.
DSIDA JENŐ: MOSOLYGÓ, FÁRADT KIVÁNSÁG
Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.
Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.
Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.
És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal
Az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjaként az Erdélyi Fiatalok című lap egyik alapítója és főmunkatársa volt, majd katona lett, de szívbaja miatt leszerelték. 1933-ban a román PEN klub magyar tagozatának titkára, 1934-től a Keleti Újság szerkesztője, az Erdélyi Szépmíves Céh lektora volt. 1937-ben megnősült, ám a következő évben megfázott, s betegségéből gyenge szíve miatt már nem tudott felépülni, 1938. június 7-én halt meg Kolozsvárott.
Korai líráját a századvégi és nyugatos költészet hatása jellemzi. A kiváló formaművész Dsida az avantgárd eszközeit, a szabad képzettársításokat megőrizve felújította a klasszikus, kötött versformát, a szigorú versszerkezetet. Ugyanakkor élt az expresszionizmus eszközeivel is, kedvelte a szabadverset.
1928-ban megjelent első verseskötetében, a Leselkedő magányban a háború utáni fiatal nemzedék csalódásait és magányát érzékelteti, s a természetben keres feloldást. A neokatolikus reformmozgalommal találkozva gyermekkori hite felerősödött, erre utalt 1933-as kötetcíme: Nagycsütörtök. A címadó versben Jézus áldozatához hasonlítja a kisebbségi költő sorsát.
Dsida Jenő olyan lírai világot teremtett, amelyet egyszerre határoz meg a földi dolgok szépségére és sokféleségére nyitott szemlélet, a rácsodálkozás képessége, másfelől pedig a transzcendencia felé való emelkedés kiolthatatlan igénye.
DSIDA JENŐM: LESZ EBBŐL?
Minden szürkül, fakul
Hull a hajunk.
Az almák nem olyan pirosak, mint tegnap,
a füvek zöldje nem izzik úgy, mint tegnapelőtt.
Mai mosolyunk hűltebb, sötétebb,
fakóbb:
ijedt és szomorú utánzata a régieknek.
A szavak napról napra üszkösebbek.
A szerelem karja tágul, ernyed, lankad, elenged…
Mi lesz ebből, kedvesem?
Éjszaka? Fekete csönd? Hideg ború?
Vagy kihamvadó utakon át jutunk
örökmosolyú, fényesen izzó, boldog mezőkre?
Versei együttérzést tükröznek a szegények és szenvedők iránt. Nagyobb lélegzetű, epikába hajló verseiben is megtalálhatjuk a lírikus bensőségességét: Kóborló délután kedves kutyámmal című versében játékos hexameterekkel érezteti a természetben felüdülő lélek örömét, a Miért borultak le az angyalok Viola előtt című ciklusában pedig a szerelmet ünnepli, merengő és dévaj érzésekkel.
1938-ban, posztumusz jelent meg az Angyalok citeráján című kötete, amelyben betegágyán írt utolsó versei is helyet kaptak. Ebben angyali költőként új hangon szólal meg, egy valóság fölötti létben talál vigasztalást. Hosszabb önéletrajzi költeménye, a Tükör előtt ifjúságával, szerelmeivel vet számot, s beszámol az erdélyi magyar irodalmi élet nagy alakjairól.
Már halála után, 1940-ben látott napvilágot a Psalmus Hungaricus, melyben a közösséghez való hűség és a történelem előtti felelősség erkölcsét állítja mércéül az olvasónak. Hitet tesz a szétszórt magyarság és az anyanyelvi kultúra mellett, nemzeti egységre szólítva a történelem végzetes erőivel szemben. A halál előtti lelkiállapotról kevesen írtak olyan plasztikus részletességgel, mindent megfigyelő aprólékossággal, mint ő.
Dsida Jenő nagy műveltségű műfordító is volt. Francia, latin, német, olasz, román költőket tolmácsolt, prózai írásai elbeszélések, esszék, kritikák és útibeszámolók. Sírverse így szól a kolozsvári Házsongárdi temetőben: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / Kinek tartoztam, mindent megfizettem, / Elengedem mindenki tartozását. / Felejtsd el arcom romló földi mását”.
