„Mert kedvedért – ki minden szívfájdalmat ismersz, / és minden szivet fájdítasz, / vézna lányságod óta hordva súlyos / szépséged – csakis a kedvedért” Ezen a héten a 157 éve született William Butler Yeats költeményét ajánljuk.
W. B. Yeats korszakos szerepet tölt be a XX. századi költészet útjának előkészítésében és meghatározásában. Míg a másik két nagy ír, Shaw és Joyce megpróbált elszakadni Írországtól, addig Yeats soha nem is akarta elhagyni végleg Írországot, itt érezte leginkább szabadnak magát. Ahogy Gergely Ágnes írt a Nyugat magyarja című esszénaplójában: “Hosszabb-rövidebb utazásaiból rendre visszatért. Az otthonlét nem egyszerűen kötődést jelent. Országépítést, belülről. Yeatsnek megadatott, hogy fájdalommentesen szeresse hazáját.”
„Nem tudott csak önmaga lenni és nem is lehet megérteni az ír civilizáció nélkül, amely gondolkodásának alapja, de amikor leginkább önmaga, akkor magasan fönt van és egyedül, felemelkedve civilizációjából a magányos élmény ürességébe, írta róla egyik méltatója, A. G. Stock.
William Butler Yeats 1865. június 13-án született egy Dublin melletti kis faluban, Sandymouthban és 1939. január 28-án hunyt el a francia Riviérán, Roquebrune-ben.
W. B. YEATS: TÖRT ÁLMOK
Már őszül a hajad.
Nem akad el már ifjak lélegzete,
ha mellettük elhaladsz;
de tán egy vén apó áldást motyog rád,
mivel imád
ápolta föl halálos ágyán.
Mert kedvedért – ki minden szívfájdalmat ismersz,
és minden szivet fájdítasz,
vézna lányságod óta hordva súlyos
szépséged – csakis a kedvedért
nem sújtott rá az ég csapása,
hisz mindig annyi ég kisér,
mikor belépsz csöndesen a szobába.
Szépségedből bennünk nem marad csak
kóborló emlék, emlék, semmi más.
Egy ifjú, majd, ha az öregek beszéltek,
így szól az egyik vénhez: “Mondd el a nőt,
kit oly konok indulattal énekelt a költő,
mikor a kortól vére már hideg lett.”
Kóborló emlék, emlék, semmi más,
de a sírban, ott, ott, minden megújul.
A bizonyosság, mely majd látni fogja
e nőt, amint jár, áll, hajol,
nő-volta legelső szépségében és
forróságával fiatal szememnek,
mint egy bolondot, motyogásra készt.
Szebb vagy akárkinél,
de mégis volt egy folt a testeden:
apró kezed nem volt gyönyörű, nem,
és félek, hogy odaszaladsz,
és csuklóig bemártod
a mindig buzgó, titkos tóba, hol
mártózik a törvénynek engedő
s tökéletes lesz. Hagyd, hagyd változatlan,
amit csókoltam, a kezed,
a kedvemért, a régi kedvemért.
Éjfélt üt, végső csobbanás.
Egész napon, egyetlen széken,
álomba álom, rímre rím sodort
egy régi képpel fátyolos beszédben:
kóborló emlék, emlék, semmi más.
(Fordító: Nemes Nagy Ágnes)
