„Szóálmok, fényszavak, amiket nem én mondtam, / ők mondanak engem és testvéreim ezer baját. / Fényüknél melengetem ernyedt tenyerem:” Ezen a héten a 116 éve született Zelk Zoltán gyönyörű versét ajánljuk.
“Mindenki tudta, hogy milyen: telis-tele volt ellentétes tulajdonságokkal. De úgy, ahogy volt, szeretetre méltó, kedves embernek, műveletlenül is okosnak, színvonal-egyenlőtlenségében is istenáldotta költőnek tartották. Mert az volt”, fogalmaz Hegdüs Géza A magyar irodalom történetében.
A kezdetekben útját kereső Zelk költészete a harmincas évek elejétől klasszicizálódni kezdett, hangja letisztult, a magyaros, rímes verselés jellemezte későbbi korszakaiban is. Gyermekeknek írt kedves, akár dobolni vagy tapsolni való költeményei mellett komoly, a felnőtteknek íródó művek sora jelent meg. Mégis a gyermekversek által hagyott nyomot.
Zelk Zoltán 1906. december 18. született Érmihályfalván és 1981. április 23-án hunyt el Budapesten.
ZELK ZOLTÁN: FÖDETLEN ASZTALOM: TÉLI MEZŐ
Mint a csók, amit anyám lop reggel alvó homlokomra,
mint a szegénység örök madarai ejtett vállamon,
s mint az ének ezüstfodrai a letarolt mezők felett:
ugy törik át magányom keserű falait az álmok!
Szóálmok, fényszavak, amiket nem én mondtam,
ők mondanak engem és testvéreim ezer baját.
Fényüknél melengetem ernyedt tenyerem:
s ők fáznak, dideregnek teritetlen asztalomon.
S van ugy, hogy könyörtelenül mgamra hagy minden
s én nehéz szavakat görgetek megbicsakló ínnal
és vérből vannak a tájak, miket homlokukra festek.
Szavak, fényszavak s a vérnek szavai,
födetlen asztalomon: hideg, téli mezőn.
Isten tenyere havat szitál rájuk.
De hófödte szavaimból a tavasz szaga zsendül!
a fehér fátyol alatt majdani kalászok fakadnak
és vérből vannak a tájak, miket homlokukra festek.
(1928)
