„Nem száll fölém se nap, se hold, se felhő, / Göncöl nem hajtja aranyszekerét.” Ezen a héten a 111 éve született Zelk Zoltán vallomását ajánljuk.
Verseit, meséit, vallomásait olvasva nem gondolnám, ha nem tudnám, hogy a négy elemi és két gimnáziumi osztály után nem tanult tovább, inasnak állt, s autodidakta módon képezte magát. Zelk Zoltán költészete a gyermek szabad, álmodozó lelkével jelentkezik, miközben őszinte felnőtt vallomásokat tár fel.
A vers feltámadás, a vers menekvés, a vers a végső nyugalom: „Így vágyom én föltámadni a versben – / igaz szavak forró lehelletét / sugározzad napnál égőbb keservem, / oszlasd el már éltem havát, jegét.”
„Mindenki tudta, hogy milyen: telis-tele volt ellentétes tulajdonságokkal . írja Hegedűs Géza. – De úgy, ahogy volt, szeretetre méltó, kedves embernek, műveletlenül is okosnak, színvonal-egyenlőtlenségében is istenáldotta költőnek tartották. Mert az volt.”
ZELK ZOLTÁN: [SZÜLETÉSNAPOMON]
Nem száll fölém se nap, se hold, se felhő,
Göncöl nem hajtja aranyszekerét.
Kilenc hónap… már három évszak szárnya
zúgott azóta el és nemsokára
rászáll a fákra a halál, a tél…
Dehogy halál! Erdő, liget, kert álma,
melyből fölkél a táj s havát lerázva
megifjuhodva él!
Így vágyom én föltámadni a versben –
igaz szavak forró lehelletét
sugározzad napnál égőbb keservem,
oszlasd el már éltem havát, jegét.
Én éltem fájának ötvenegy ága,
rázd le magadról végre a havat!
(1957. december 18.)
