„Az ablakon túl a levegő holdudvart von a fényforrások köré, sárgás árnyalatot, amely észrevehetetlenül fakul áttetsző barnaságba.” Egy különleges világ William Gibsontól, a kortárs sci-fi egyik legnagyobb alakjától.
Chevette futárként rója biciklijén a jövő San Franciscójának utcáit, ez az élete. Egy nap mégis nagyot kockáztat: ellopja egy seggfej napszemüvegét. Csak akkor jön rá, hogy tettének milyen következményei vannak, amikor ezek már jócskán átívelnek felette, és alapjaiban veszélyeztetik az egész város jövőjét.
A napszemüveg visszaszerzésével egy Rydell nevű fickót bíznak meg, aki nem túl lelkes a munkáért: nem elég, hogy kisvártatva a helyi rendőrség gyilkossági csoportja is bekapcsolódik az ügybe, de egyre többször hall egy hídról és a mögötte elterülő szürke zónáról, amit különös emberek népesítenek be.
William Gibson 1993-as regénye a Híd-trilógia első része, és egyben egy új korszak kezdete: a cyberpunk teremtője a Sprawl-trilógiát követően a tömegmédia és celebkultuszok megjelenésének előrevetítésével alkotott ismét tűéles képet a közeljövőről.
William Gibson a kortárs sci-fi egyik legnagyobb alakja. Az 1980-as éveket a cyberpunk irányzat alapköveit lefektető Sprawl-trilógiával (1984: Neurománc, 1986: Számláló nullára, 1988: Mona Lisa Overdrive) tette műfajtörténeti szempontból megkerülhetetlenné. A Neurománc volt az első regény, ami a Hugo-, Nebula- és Philip K. Dick-díjakat egyaránt megkapta. Ezt követően még két trilógiát írt, ezek pedig jelezték, hogy nem csak egyszer volt képes maradandót alkotni.
„A futár nekinyomja a homlokát az ablaknak, az üveg, az argon és a kopolimer rétegeinek. Egy járőrkoptert figyel, amely vadászó darázsként oldalaz a város felett, a potroha alatti sima fekete fegyvergondolában a halál fullánkja.
Órákkal korábban bombák hullottak az egyik északi külvárosra; hetvenhárman meghaltak, és a merényletet még senki nem vállalta magára.
Itt viszont, a Lázaro Cárdenas tükrös zikkuratjain óriások fénylő húsa tükröződik, ahogy elterelik az éjszaka álomsortüzét a várakozó avenidák felé – minden a régiben, az élet megy tovább.
Az ablakon túl a levegő holdudvart von a fényforrások köré, sárgás árnyalatot, amely észrevehetetlenül fakul áttetsző barnaságba. Az éjszaka lencséjébe finom száraz pelyhekben ágyazódott be a bélsárhó, és szinte felhőben hömpölyög a szennyvíztisztító telep felől.”
