Milyennek látjuk önmagunkat? Milyennek látnak bennünket? Hogyan érezzük magunkat? Minek éreztetjük magunkat? Testképen az egyén saját testével kapcsolatos pszichológiai élményeit és attitűdjeit (beállítódás, hozzáállás) értjük.
A pszichológiai élmény annyit jelent, hogy hogyan érezzük magunkat a bőrünkben, hogyan viszonyulunk saját testünkhöz: például, szeretjük, óvjuk, utáljuk, idegennek érezzük stb. Mindkét szélsőség – imádat és utálat – előfordulhat, és bármi, ami e két szélsőség között helyezkedik el.
A testképünk nem állandó, sok tényező természetes módon befolyásolhatja. Például az évszakok: nyáron kritikusabbak vagyunk a testünkkel. De befolyásolhatják betegségek, orvosi vizsgálat – a beteg testrész negatív előjelet kaphat –, hízás, fogyás, terhesség stb. Ezenkívül még a párkapcsolat minősége is, a „szeretve levés” pozitív élménye nagyban alakíthatja előnyös irányba a testképünket.
Mivel a testkép nagyban meghatározza az énképet, az önértékelést, a mindennapi közérzet szempontjából fontos, hogy elég figyelmet fordítsunk önmagunkra és testünkre. Ne sajnáljuk kényeztetni magunkat, akár kellemes mozgással – ne csak sportolással, hanem például tánccal is – örömet szerezhetünk, vagy akár masszázs, szauna vagy egyszerű pihenés, alvás is sokat segíthet abban, hogy jobban szeressük magunkat, pozitívabban viszonyuljunk önmagunkhoz, a saját testünkhöz. A szép és csinos ruhák szintén fontosak az önbizalmunk érdekében.
A testséma szűkebb fogalom, egyszerűen annyit jelent, hogy milyen háromdimenziós képet hordozunk a saját testünkről, magunkról. Ha valaki megkérné, hogy rajzoljuk le magunkat, ha lehet arányosan, akkor hamar kiderülne, hogy milyen testsémával rendelkezünk. Ha ezután megkérdezzük ismerőseinket, hogy mit szólnak hozzá, esetleg megkérjük, hogy javítsanak rajta, az is kiderülne, mennyire látjuk reálisan önmagunkat.
Gyakran a valóságtól elrugaszkodott képzetek, eszményképek vagy kívánságok megzavarhatják a reális testképünket, és ekkor szélsőséges fogyást vagy hízást eredményezhetnek.
El lehet különíteni a kognitív testképet – ami azt jelenti, hogy mit gondol a személy a saját testéről – és az affektív (érzelmi) testképet egymástól. Ez utóbbi annyit jelent, hogy mit érez a személy a saját testével kapcsolatban.
Egészséges személyeknél a kettő nagyjából megegyezik, nincs túl nagy eltérés. Például: „Úgy gondolom, kicsit duci vagyok, és annak is érzem magam”. Súlyosabb testképzavarnál a kettő eltér egymástól: „Úgy érzem, kövér vagyok, de tudom, hogy valójában sovány az alkatom.”
Fontos lehet még az ideálisnak tartott testkép és a reális testkép egymáshoz való viszonya. Az ideális test koronként és kultúránként változik, míg az átlagember testalkata kevésbé. Ha túl nagy az eltérés az ideális és a valós testalkat között, a személy – legyen bármilyen is – negatívan fog viszonyulni a saját testéhez.
Ezért nagyon fontos, hogy a médiák által közvetített ideális „tökéletes” test kultusza alábbhagyjon, és átvegye helyét egy reálisabb, többféle alak, alkat szépségét bemutató és toleráló üzenet.
A testkép alakulására – szinte a születéstől kezdve – nagy hatással van az anya mint a legfőbb gondozó és a család többi tagja, aki körülveszi a csecsemőt. A saját testhez való viszonyulás alapemlékei tehát már igen korai életkorban belénk ivódnak, szinte kitörölhetetlenül.
Az anya szeretetteljes, dajkáló, simogató, ringató bánásmódja, a szoptatás nyugodt, megtartó légköre bevésődik a csecsemőbe, eleinte a testén keresztül, majd a szavak szintjén is. Ha ezekben a korai években durva türelmetlen, nem megfelelő bánásmódban részesül a csecsemő, ha a gondozója nem képes ráhangolódni, hátrányba kerülhet a saját teste elfogadásakor is.
A szülők bármilyen kritikai megjegyzése – függetlenül attól, hogy jó szándékkal teszik, és csak aggódnak a gyermekükért –, szintén fokozhatja a saját test iránti elégedetlenséget. Viszont minden dicséret, elismerés, csillogó szem erősíti a gyermek hitét abban, hogy ő elfogadható, szerethető, bármilyen is az alakja.
Nyugodtan kérdezzünk néha rá másoktól, hogy hogyan látnak minket. Fontosak a visszajelzések, hiszen ebből megtudhatjuk, más emberek milyennek látnak minket, és ezzel ismét korrigálhatjuk a saját, néha szélsőséges elképzeléseinket önmagunkról.
Gyakori jelenség, különösen azonos nemű szülő-gyerek párosnál, hogy a szülő elégedetlen a saját alakjával, és a gyerek azonosulva vele, átveszi ezt az elégedetlenséget. Persze nem csak a szülő lehet minta, hanem barátnők, kortárs kapcsolatok is hatnak: egyfajta divathullámmá nőhet az elégedetlenség, különösen serdülőkorban.
A korábban érő lányok gyakran szégyenlősebbekké válnak, mint a később fejlődő kortársaik, mert a pszichés érettségük kicsit lemarad a testi fejlődésükhöz képest. Nem tudnak még büszkék lenni domborodó idomaikra, ezért inkább eltakarják, elrejtik a testüket. A később érő kortársaiknak több idejük van elfogadni a serdüléssel járó változásokat, jobban várják, és büszkébbek is lesznek nőiességükre.
Mikor aztán kialakul a végleges testforma, csökken a szorongás is, hogy „Milyen alakom lesz?”. Ekkor a testmozgás, a sport sokat segíthet a saját test formálásában, elfogadásában. Az önismeret igen fontos. A saját stílus megtalálása, a megfelelő ruhák tudatos kiválasztása – ne csak a divat szerint, hanem a komfortérzés szerint is! – minden életkorban pozitívan hat a testképre.
Testképünket fejleszthetjük is. Nem baj, ha többet állunk tükör előtt, esetleg hátulról is megnézzük magunkat. Az is érdekes lehet, hogy egy barátunkkal, barátnőnkkel együtt állunk a tükör előtt, és úgy nézzünk meg önmagunkat. Akkor helyre kerülhetnek azok a téves elképzelések, amelyeket önmagunkról alkottunk. Például: „a barátnőm sokkal vékonyabb, kisebb a feneke” stb. A tükör nem hazudik.
Eva
