A természet világában csak az ember tud ünnepelni, vagyis felosztani az időt a munka és az öröm, pihenés alkalmaira.
Az ünnepnek az asszony a lelke, aki februárban előveszi a perselyt, gyűjti az alapot, nyár utóján összeállítja a névsort, összetöri a malacka-perselyt, beosztja a hozadékát, aztán jövet-menet figyeli az üzleteket, hol van akció, árleszállítás, kiárusítás, könyvvásár. Ha karácsony haváig nagyjából minden együtt van, ami nem romlandó, akkor már szabad az asszony arra, hogy az anyagi dolgoktól elszakadva gondolkozzék az ünnep lényegén.
REMÉNYIK SÁNDOR: JÁNOS EVANGÉLIUMA
(részlet)
János, evangelista, negyedik
Külön áll, világvégén valahol,
Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben
S a fénytelen örvény fölé hajol.
És megfeszül a lénye, mint az íj,
Feszül némán a mélységek fölé,
Míg lényéből a szikla-szó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet-verőn,
Hogy megrendül a Mindenség szíve:
Kezdetben vala az ige.
S az Ige testté lőn.
Mert ami anyagi, az évezredekkel ezelőtt is megvolt. Az egyiptomiak is megajándékozták egymást ünnepkor, a rómaiak pedig olyannyira, hogy a házi rabszolgák is részesültek belőle. A családot is ünnepelték: az egyiptomi Isis a kis Horus napistennel régi Madonna ábrázolás, szimbóluma az élet és a fény boldogító létének. Igaz persze, hogy a keresztény Isten másképp jön a világba: szegényekhez jön, kitaszítottként, sötét istállóba hozza a fényt – kiterjeszti az adományt minden emberre.
A beszéd ajándéka
Ami merőben új a keresztény tanításban, azt János evangélista fogalmazza meg: „az Ige testté lőn”. Pedig Jánost karácsonykor alig emlegetik, filozófikus, nehéz, nem ír „gyermekségi történeteket”, mint Máté és Lukács, ő legyen a tudósoké. Mégis, amit János mond, azt akár hittitokként, akár költői jelképként értelmezi valaki, az mindenképp a karácsonyi ünnep eredeti lényege.
Isten emberré lett, hogy osztozzék emberi sorsunkban, gyötrelmeinkben, életünkben, halálunkban, és elvezessen a békesség útjára, mely a lét egyetlen biztosítéka – vallják a hívők. Ha visszagondolunk a teremtés-történetre: a „legyen” alkotó szava, és az emberbe lehelt lélek összetartozik: az ember az egyetlen lény a természetben, mely nemcsak az ünnep, de a beszéd ajándékát is bírja; a beszéd, amelyben a szó földöntúli pecsét rajtunk, jelölés, mint a gazda karikája az Elgyűrözött vad-on (lásd Babits Mihály versét). A jel elvetése a süllyedés veszélyével fenyeget.
A fiatalok között igen sok a csecsemőkorban állami gondozásba került gyermek. Ellátást kapott, anyai szót nem. A szeretethiány és a beszédfejlődés lemaradása együtt jár.
A magyar kisiskolásoknak mintegy harmada olvasási zavarokkal küzd. Az európai átlagot tízszeresen meghaladja ez a zavar. Sokféle oka lehet, de a legfontosabb: ritka és kevés a szülői szó, a mese, a beszélgetés. A bölcsődal feledésbe ment, nemzedékek nőttek és nőnek fel nélküle.
Örömhozó szavak
Mennyit vétünk a beszéd titokzatos ajándéka ellen! Kényelemből, lustaságból, kapkodás miatt, nincs időnk megválasztani „az egyedül üdvözítő” szót, inkább mondunk helyette idegent. És mennyit vétünk anyelv zenéje, a szavak harmóniája ellen, a jelentésükről, s az abból eredő képzettársításokról nem is szólva.
De szép ajándék is lenne, ha a gyerekek és fiatalok elhatároznák: legalább az ünnepen nem használnak feleslegesen (mert néha elkerülhetetlen!) idegen szót, csúf hangzásút, közönségeset meg semmiképp!
