„S mikor egy gyötrődő szív úgy eped / Egy szónkért, mely meg tudná váltani, / S virágoskertből sivataggá lesz, / Mert azt az igét nem mondottuk ki.” Ezen a héten a 134 éve született Reményik Sándor versét ajánljuk.
Reményik Sándort, ma a múlt század egyik legtehetségesebb költőjeként tartjuk számon, pedig neve hosszú évtizedekig szinte alig került előtérbe. Az erdélyi magyar költő munkássága a két világháború között teljesedett ki, amelynek egy részére rányomta bélyegét a trianoni tragédia. Így lett az amúgy halk szavú, istenhívő költőből „Eredj, ha tudsz” végvárakat őrző harcosa.
Babits Mihály szerint …a Reményik-versek zöme úgynevezett elmélkedő költemény. De ez nem hideg elmélkedés. A költő, aki magányos életében alig talál megvallanivaló érzelmet, szívesen vall azokról az érzelmekről, amiket a külső világ kelt benne, minden amit lát s ami körülötte történik. Vele nem igen történik semmi. Mindinkább tiszta világszemmé válik, csöndes és mélabús nézőjévé a dolgoknak, schopenhaueri értelemben vett költővé. De mindinkább érzi a világszem felelősségét is, a költői hivatástudatot. Valami komoly lelkiismeretesség fejlődik ki benne. Aki mindent kívülről néz, az mindent egy kicsit az ítélő szemével néz, összeráncolt szemöldökök alól.”
Reményik Sándor 1890. augusztus 30-án született Kolozsváron és 1941. október 24-én hunyt el Kolozsváron.
REMÉNYIK SÁNDOR: HA SZÁMBAVETTED…
Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!
Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.
A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.
A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.
A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.
S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.
Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
És eltapostuk, mint egy bogarat.
Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.
Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.
