Haynal Imre Kossuth-díjas orvos, akadémikus, az endokrinológia és kardiológia nemzetközi hírű szaktekintélye 130 éve, 1892. november 12-én született. Fő kutatási területei között szerepelt a fertőző betegségek sokk- és szérumterápiája, valamint a barbitursavas mérgezések keringési kórélettana.
Haynal Imre 1892. november 12-én az erdélyi Besztercén született, édesapja a vármegyei közkórház főorvosa volt. Német tannyelvű gimnáziumba járt, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Orvoskarára iratkozott be. Medikusként Apáthy István egyetemi tanár szövettani laboratóriumában gyakornokoskodott, majd 1915. április 15-én orvossá avatták.
Behívóparancsot kapott, a montenegrói, az orosz és olasz frontokon szolgált katonaorvosként a háború végéig. A 11. isonzói csatában megsebesült, amiért később vitézi címet kapott. Leszerelése után a budapesti I. sz. Kórbonctani Intézetben dolgozott, majd a III. sz. Belgyógyászati Klinikán folytatta gyakorlatát Korányi Sándor professzor mellett. 1925-ben belgyógyászati szakvizsgát tett, és tanársegédként vezette a Korányi-klinika elektrokardiográfiai laboratóriumát.
Magyarországon először készített magzati elektrokardiogramot. Pályája kezdetén főleg keringés-pathológiai kérdésekkel foglalkozott. 1931-ben magántanári habilitációt szerzett A szív és vérerek betegségei tárgykörben. Ugyanezen címmel 1938-ban megjelent monográfiája úttörő munkának számított. 1934-ben, már adjunktusként vált meg a Korányi-klinikától és vette át a Szent László Kórház belgyógyászati osztályát. 1935-től 1940-ig a Szent Rókus Kórház főorvosa volt. Fő kutatási területei: a fertőző betegségek sokk- és szérumterápiája, valamint a barbitursavas mérgezések keringési kórélettana.
1938-ban rendkívüli egyetemi tanári címet kapott. 1940 és 1945 között a kolozsvári belgyógyászati klinikát vezette. Érdeklődése ekkor fordult az endokrinológia felé. Sejthetően ő kezelte Márai Sándor feleségét, Lolát, amikor emigrációjuk előtt allergiás tünetei voltak.
Számos embert mentett meg a deportálásoktól a vészkorszakban. A háború alatt klinikáján zsidók és más menekültek találtak biztos menedéket, életmentő tevékenységéért 1999-ben a jeruzsálemi Yad Vasem Intézet kitüntetésben részesítette.
1945-ben visszatért Budapestre, és 1946. február 13-án átvette a Boros József emigrálása miatt megürült II. sz. Belklinika vezetését. 1957-ben Kossuth-díjat kapott. Nyugdíjba vonulása után 1972-ig magánpraxist folytatott.
Széles érdeklődésű, iskolateremtő tanáregyéniség volt, olyan tanítványokkal, mint Mosonyi László, Láng István, Gráf Ferenc, Antalóczy Zoltán és Szemere Pál. Számos hazai és külföldi akadémia és tudományos társaság választotta tiszteletbeli tagjává. 1979. február 3-án halt meg.
Az 1962-ben alapított Orvostovábbképző Intézetet 1975-ben Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemmé nevezték át, majd 2001-ben a Semmelweis Orvostudományi Egyetem, a Testnevelési Főiskola és a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem egyesüléséből a SOTE szervezetén belül létrejött egy új, integrált intézmény, a Haynal Imre Egészségtudományi Kar (HIETE).
Ma a Haynal Imre Emlékérem és Jutalomdíj azoknak a hallgatóknak adományozható, akik kiemelkedő egy, maximum két társszerzős pályamunkát nyújtottak be a klinikai szakterületen az adott évben kiírt pályázatokra.
