A lódítás súlyának helyes megítélését a pszichológusok fontosabbnak vélik, mint a hazugságok teljes elvetését, amit ráadásul még fóbiának, azaz beteg tünetnek is tartanak.
„Végezetül megemlítem a vidám mulatságokat s a vitézi tetteket. Szavamra, ezek ezerszer jobban illenek egy igazi férfiúhoz, mint a görög és latin szavak szajkózása vagy a rózsavizes, kikent-kifent ficsúrok üres fecsegése.” (Münchhausen Károly Frigyes Jeromos báró: Münchhausen báró vidám kalandjai)
A tudományos kutatások nyomán a szakemberek megállapították, hogy a felnőtt ember átlagosan naponta kétszer hazudik. Többnyire csak ártatlan füllentéseket, megbocsátható gyengeségeket, de néha bizony a valóság szemérmetlen, sőt bűnös átszínezését is jelentheti mindaz, amit így összegez a statisztika. A lódítás súlyának helyes megítélését a pszichológusok fontosabbnak vélik, mint a hazugságok teljes elvetését, amit ráadásul még fóbiának, azaz beteg tünetnek is tartanak.
A hazugság fogalma széles körű: az egyszerű szépítgetéstől, magyarázkodástól kezdve, az elhallgatáson át az igaztalan vádakig, a durva hamisításokig terjedhet. A köznapi hazugságokba minden ember beleesik, és erre sokféle indítékuk lehet. Adott esetben az, hogy nem hasznos számunkra, ha elmondjuk az igazságot; máskor tapintatból szépítünk vagy elhallgatunk valamit, sőt éppen a másik érdekében nem mondjuk ki a valóságot. Bizonyos körülmények között a kegyes hazugság jótékony eszközéhez folyamodunk, amit a legtöbb esetben helyénvalónak tart a közvélemény. A „kíméletlen igazmondók” szerepkörét alakító emberek viszont gyakran ellenszenvesek, sok esetben kártékonyak.
A szépítgetés, önmagunk jobb színben való feltüntetése emberi gyengeség is lehet, de az üzleti élet, a politika kifejezetten megkívánja; úgyszintén a színház, a média világában, a reklám területén természetszerű. Vajon ki hiszi el, hogy az arckrém bárkit megfiatalít, a mosópor az ócska, elszürkült holmit is újjá tudja varázsolni? Mégsem kiabálunk rá a reklámok közlőire, hogy tudatosan félrevezetnek, – a társadalmi együttélés íratlan normái szerint nem illik senkinek a fejéhez vágni, szemébe mondani, hogy hazudik.
– “…ígérem, hogy mától fogva jó leszek.
– Minden gyerek ezt mondja, ha akar valamit – mondta Dzsepettó.” (Carlo Collodi: Pinokkió kalandjai)
A legtöbb hazugság előbb-utóbb kiderül, főleg, amikor az egyik valótlanságot az illető egy újabbal tetézi. A jól felfűzött hazugságlánc is könnyen elszakad, mert nehéz észben tartani azt, hogy mikor, miben, hol, kinek mondott valótlanságot az ember. Igaz a régi latin közmondás: „mendacem oporter esse memorem”, vagyis aki hazudik, annak legyen jó az emlékezőképessége.
Még a bibliai parancsolatok sem tiltják egyértelműen a hazugságot. Mégsem ellentmondás, hogy a szavahihetőségre az életben szükség van, és erre törekedni kell. A felesleges, az öncélú „hazugságláncoktól” célszerű óvakodni. Akit hazugságon érnek, még ha nem is mondják a szemébe, akarva-akaratlan presztízsveszteséget szenved, tekintélyt veszít. Némiképpen védekezhet ellene, ha elismeri, hogy valótlant állított, esetleg tévedésként próbálja beállítani az igaztalan állítást. Manapság, főleg politikai körökben, – talán éppen a túlhajszolt hazugságkampány okán – mintha kevésbé élne szégyenérzet a hazugság lelepleződése miatt
A hazugságértelmezés zavarai is közrejátszanak ebben. Azt aligha lehet elvárni, hogy mindent a közvélemény elé tárjanak. Az államéletben, vagy az üzleti világban csakúgy, mint az intim területeken – vannak titkok, amik nem is kerülhetnek a nyilvánosságra. Mikor, mit, hol, kinek mondhatunk el? Ezt a körülmények, érdekek és különféle megfontolások befolyásolják.
A hazugság és igazság közötti különbség megértését a fejlődés bizonyos érési folyamata után éri el az ember. A pszichológia arra mutat, hogy hét éves korig még nem beszélhetünk gyermeki hazugságról. E korig a képzelet és a valóság között még nem tudunk differenciálni, a mesevilág és a való élet összemosódik. A későbbiekben a gyermek többnyire azért hazudik, mert fél a büntetéstől. A szülő, amikor hazugságon éri a gyermeket, akkor jár el helyesen, ha megmondja: tisztában van azzal, hogy valótlanságot mondott, figyelmezteti, de nem bünteti, fenyegeti. Sok esetben a túl szigorú családi nevelés erősítheti a gyermeki hazudozást, ami később sokszor vezethet az öncélú, beteges hazudozáshoz. Talán furcsán hangzik,de igaz, hogy a füllentés velejárója az emberi életnek. Amint a beteges hazudozás kóros tünet, úgy a hazugságfóbia, vagyis a hazugság mindenek feletti üldözése, s az attól való irtózás sem vall tökéletes lelki egészségre.
