„Piros bársonnyal kibélelt torkát tátogatja / És mint a selyempapír hajnalkavirág / Ahogy csapja az eső és bután szomjasan / Remeg és inog és kifordul és hagyja verni magát” Ezen a héten a 137 éve született Karinthy Frigyes gyönyörű versét ajánljuk.
Úgy véljük, ismerjük Karinthyt. Úgy véljük, regényeit, novelláit, publicisztikáját is jól ismerjük. Úgy véljük, Vagy mégsem?
Költészetét, ahogy egész életét, áthatja az ironizáló humor, a saját magán éppúgy nevetni, meghatódni tudó ember bölcsessége. A Nyugat kritikusa, Schöpflin Aladár így fogalmazza meg Karinthy egyediségét: „Karinthy Frigyes bizonyára a legeredetibb tehetségek egyike a század prózaírói közt. Természetének nyugtalansága nem engedte meg, hogy teljes értékét feltáró, nagyarányú művekben foglalja össze, amit a világnak mondani tud; ha valaki egykor meg akarja állapítani világképét, sok kisebb könyvből, apró újságcikkek óriási tömegéből kell a fontosakat és jellemzőket kikeresnie.”
Karinthy Frigyes író, költő, műfordító, újságíró 1887. június 25-én született Budapesten és 1938. augusztus 29-én hunyt el Siófokon.
KARINTHY FRIGYES: SZÉP
Emlék
Szemben egy bérkaszárnya volt
Oldalt piros postaszekrény
A járda szélén, ahol megálltunk
Az eső alattomosan szitálni kezdett
Én a toronyóra felé sandítottam
Közben, hogy mégis mondjak valamit
Szórakozottan és félig tréfásan
Udvarolni kezdtem, hogy milyen szép
Mindenféle pongyola hasonlatban
És akkor, ahogy hirtelen ránéztem
Meghökkenve torkomon akadt a szó
A szemehéja lehunyódott és rebbent
És a szája kerekre ki volt nyitva
Mint egy kis csuka, ahogy kapkod a víz felszínén levegő után
Meg egy fürjecskefióka, ahogy
Piros bársonnyal kibélelt torkát tátogatja
És mint a selyempapír hajnalkavirág
Ahogy csapja az eső és bután szomjasan
Remeg és inog és kifordul és hagyja verni magát
Mert akkor én már közelhajolva,
Tágrameredten a kiváncsiságtól
És vadul és mohón és kegyetlenül
Dícsértem és magasztaltam
Hogy milyen szép és gyönyörű
Képtelenmód túlozva, fantasztikus szavakkal
És a szárnyas szó, csapkodó, százkarú korbács
Vastagon és langyosan
Csurgott végig az arcán az esővel együtt
Ami most már komolyan megeredt
És szemmel és szájjal beszívta és megduzzadt
És már igaz volt minden szó, amit mondtam
És akkor ijedten elhallgattam
És sarkon fordultunk és köszönés nélkül kétfelé szaladtunk
Sandán nézve kétoldalt, hogy látta-e valaki
Részeg madarak dobogtak
Nekilódulva, akadozva, elakadva.
