A Nyugat nagy költője egyszerre volt játékos nyelvművész, érzékeny lélekbúvár és ellentmondásos személyiség, akinek életében a barátságok, a szerelmek és a viták éppúgy nyomot hagytak, mint a halál közelsége.
Kosztolányi Dezső műveiben az emberi lélek legfinomabb rezdüléseit is észrevette, a saját életében azonban korántsem volt mindig könnyű eligazodni. A magyar irodalom egyik legnagyobb nyelvművésze rajongott a szavakért, érzékenyen figyelte a világot, és gyakran olyan ellentmondásokat hordozott magában, amelyek az írásaiban is visszaköszöntek. Kilencven éve, 1936. november 3-án halt meg, de versei, regényei és különös hősei ma is velünk élnek.
Egy szabadkai fiú, aki korán az irodalom felé fordult
1885. március 29-én született Szabadkán, művelt értelmiségi családban. Édesapja a helyi főgimnázium tanára, majd igazgatója volt, édesanyja révén pedig rokonságban állt Csáth Gézával, a későbbi íróval és orvossal. Kosztolányi már tizenhat évesen publikált: verse jelent meg a Budapesti Naplóban. A budapesti egyetemen Babits Mihállyal és Juhász Gyulával kötött életre szóló, bár később próbára tett barátságokat. Mindhárman részt vettek Négyesy László stílusgyakorlatain, amelyek a kor fiatal irodalmárainak fontos találkozóhelyéül szolgáltak.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: NE HIDD HOGY…
Ne hidd, hogy a világ ma boldog,
mert a piacon pár nevet.
Sötétbe bújnak a borongók,
és ott keresnek menhelyet.
A szenvedők sötéten érzik,
nem ez a föld az ő helyük.
Mély árnyba vérzik a kevély szív,
csak az üres forg mindenütt.
Fölszínen ágál a silányság,
ágyára dől a bús maga,
eloltja csendesen a lámpát,
s rádől sötétlő bánata…
(1905)
Egyetemi tanulmányait nem fejezte be, hamar az újságírás felé fordult. Első verseskötete, az 1907-es Négy fal között kedvező fogadtatásra talált, ám Ady Endre élesen bírálta. Kosztolányit mélyen érintette a kritika, és a két költő viszonya később sem rendeződött. Az 1929-es Az írástudatlanok árulása című írásában már Ady költészetének irodalmi jelentőségét is vitatta. A vita túlmutatott két alkotó személyes ellentétén: a modern magyar irodalom irányáról és értékeiről is szólt.
A Nyugat és a szegény kisgyermek hangja
Kosztolányi 1908-tól a Nyugat állandó szerzője lett. A folyóirat körül szerveződő irodalmi életben Babits, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes és Füst Milán társaságában formálta a modern magyar irodalmat. Az igazi áttörést az 1910-ben megjelent A szegény kisgyermek panaszai hozta meg számára. A versciklus a gyermeki nézőpont segítségével idézte fel a félelmeket, a rácsodálkozást és az emlékezet bizonytalanságát. Kosztolányi különleges érzékkel mutatta meg, hogy a hétköznapi élmények mögött milyen összetett érzelmek rejtőznek.
Magánéletében is ekkor kezdődött egy meghatározó kapcsolat: megismerte Harmos Ilona színésznőt, aki felvette a Görög Ilona művésznevet. 1913-ban házasodtak össze, kapcsolatuk azonban nem jelentett kizárólagosságot. Kosztolányi más nőkkel is viszonyt folytatott, és kereste a fizetett szerelmi kapcsolatok lehetőségét is. A házasság és a vágy, a hűség és a szabadság közötti feszültség éppúgy hozzátartozott az életéhez, mint az irodalmi sikerek.
Karinthy Frigyes, a legjobb barát és a legméltóbb tréfatárs
Kosztolányi Dezső életének egyik legfontosabb szereplője Karinthy Frigyes volt. Barátságuk fiatalon, az egyetemi évek környékén kezdődött, és nem csupán az irodalom szeretete, hanem a közös humor, a játékosság és a világ fonákságai iránti érzékenység is összekötötte őket. A New York kávéházban és a pesti utcákon éppúgy jól érezték magukat együtt, mint az irodalmi viták közepette.
Karinthy és Kosztolányi tréfái legendássá váltak. Előfordult, hogy egymást utánozták, máskor idegeneket vontak be a játékaikba, vagy éppen a hétköznapi helyzetekből csináltak abszurd jelenetet.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: MÁR MEGTANULTAM
Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.
Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.
Csak oly unott ne volna minden,
a jó, a rossz, amit a sors hoz.
Ennen-sebem is úgy tekintem,
akár egy esetét az orvos.
Mindazt, mi fáj és van, megértem.
Nekem jutalmat hát ki adhat?
Nem zöld kölyök vagyok. Megértem:
Halál, fogadj el a fiadnak.
(1935)
Barátságukhoz Somlyó Zoltán is szorosan hozzátartozott, hármuk bohém társasága pedig később Kosztolányi Esti Kornél című művében is visszhangra talált.
Barátságok, viták és egy véres költő
Az első világháborút követő évek politikai és irodalmi konfliktusai Kosztolányit sem kerülték el. A Tanácsköztársaság kezdetén támogatóan viszonyult az új rendszerhez, később azonban szembefordult a proletárdiktatúrával. A kommün bukása után az Új Nemzedék című lap Pardon rovatában jelentek meg vitatható hangvételű írásai. Szabó Dezsővel is konfliktusba került: kapcsolatuk személyeskedő sajtóvitává fajult.
A feszültségek irodalmi nyomot is hagytak. Kosztolányi Nero, a véres költő című regénye 1922-ben jelent meg, és a mű egyes szereplőiben a kortársak a korabeli irodalmi élet alakjaira ismertek. Thomas Mann nagyra értékelte a könyvet, a német kiadáshoz előszót írt. A regényben a hatalom, a művészi hiúság és az alkotó felelősségének kérdései fonódnak össze – olyan témák, amelyek Kosztolányit személyes és közéleti tapasztalatai révén is foglalkoztatták.
Pacsirta, Aranysárkány, Édes Anna
Az 1920-as években prózaíróként is a magyar irodalom meghatározó alakjává vált. A Pacsirta egy vidéki család életén keresztül beszél a szeretetről, az elfojtásról és az önáltatásról; az Aranysárkány a tekintély és a kiszolgáltatottság tragédiáját mutatja meg; az Édes Anna pedig a társadalmi alá-fölérendeltség és a kimondatlan indulatok regénye. Mindhárom műből filmadaptáció is készült.
Kosztolányi egyik legnagyobb ereje, hogy szereplőit nem egyszerűen jó vagy rossz emberekként ábrázolja. Inkább azt kutatja, mi történik az emberben, amikor a körülmények, a vágyak és a kimondatlan sérelmek egymásnak feszülnek. A Pacsirta családi csöndjei és az Édes Anna fojtogató hétköznapisága ma is ismerős emberi helyzeteket idéznek fel.
Esti Kornél, a másik én
1933-ban jelent meg az Esti Kornél, amelynek címszereplőjében sokan Kosztolányi alteregóját látják. Esti egyszerre szabadabb, szemtelenebb és kiszámíthatatlanabb változata az írónak: olyan figura, aki átlépi a társadalmi szabályokat, és a világot a megszokott nézőpontoktól eltérően szemléli. A kötet nem hagyományos regény, hanem epizódokból, kalandokból és gondolati játékokból épül fel.
A mű Babits Mihálytól nem kapott kedvező fogadtatást, és a két régi barát kapcsolata ekkorra már amúgy is megromlott. Kosztolányi életében a személyes kötődések gyakran egyszerre jelentettek menedéket és konfliktusforrást. Az Esti Kornél éppen ezért nem csupán szellemes irodalmi játék: az identitás, az önismeret és a szerepeink mögé rejtett én kérdéseit is felveti.
A magyar nyelv szerelmese
Kosztolányi számára a nyelv nem pusztán az írás eszköze volt, hanem önálló világ, amelyet óvni és gondozni kell. Esszéiben, publicisztikáiban gyakran bírálta az idegenszerű, pontatlan vagy divatból átvett fordulatokat. A magyar szavak hangzását, jelentésárnyalatait és érzelmi erejét kutatta, miközben műfordítóként is jelentős munkát végzett. Nyelvről szóló írásai közül ma is sokan emlegetik a tíz legszebb magyar szóról készített összeállítását.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: SZEPTEMBERI ÁHITAT
(részlet)
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem
Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?
–
Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.
1930-ban a Kisfaludy Társaság tagjává választották, és a Magyar PEN Club elnöke lett. Külföldi útjai – köztük a grenoble-i és londoni tartózkodás – után a nemzetközi irodalmi kapcsolatok ápolásában is szerepet vállalt. Közben azonban egyre inkább foglalkoztatta a halál gondolata.
Számadás a halállal
Az 1930-as évek közepén gégerákot diagnosztizáltak nála, ami írásainak fontos jelképe lett „a halál vad aether-szaga”. A betegség és a műtétek fokozatosan elvették a hangját, így élete utolsó időszakában már írásban kommunikált környezetével. A halál közelsége költészetének is meghatározó témájává vált. Ötvenedik születésnapjára jelent meg Számadás című kötete, amelyben a számvetés, az elmúlás és az emberi méltóság kérdései különös erővel szólalnak meg.
Élete utolsó nagy szerelme, Radákovich Mária ihlette a Szeptemberi áhítat című verset. Kosztolányi 1936. november 3-án halt meg Budapesten. A Nyugat még abban az évben különszámmal emlékezett meg róla, felesége, Harmos Ilona pedig később regényes életrajzban idézte fel közös életüket.
Kosztolányi Dezső művei azért maradtak elevenek, mert nem kész válaszokat kínálnak az emberi létezés kérdéseire. Inkább arra tanítanak, hogy figyeljünk a szavak mögötti csendre, a hétköznapi gesztusokra és azokra a belső ellentmondásokra, amelyekből végső soron mindannyian felépülünk.
