„A sír is mind virágzik és kigyúl ma, / A holtaké e nap, e nap enyém;” Ezen a héten halottaink előtt is tisztelegve, a 157 éve született Ignotus gyönyörű költeményét ajánljuk.
Halottak napján a gyász mellett az emlékezés és az örök szerelem csendes szépsége is megszólal Ignotus Hugó versében, amelyben a múlt boldog pillanatai a jelen fájdalmán is átvilágítanak.
Ignotus Hugó Halottak napján című verse különleges hangon idézi meg az elmúlást: nem a veszteség fájdalmát állítja a középpontba, hanem a szeretett személy utáni vágyakozást, a közös emlékek erejét és a szerelem időtlenségét. Az őszi virágok, a titokban megszorított kéz és a májusi boldogság felidézése bensőséges, szinte suttogó vallomássá formálja a költeményt. A sírokon kigyúló fények között a lírai én számára a halottak ünnepe a szerelem újjáéledésének reményét is hordozza. Halottak napján ez a vers arra emlékeztet, hogy az elveszített szeretteinkhez fűződő kötelékeket az emlékezet és az érzelmek a hiányon túl is életben tarthatják.
Akit “csak” Ignotusként emlegetünk, Veigelsberg Hugó 1869. november 2-án született Pesten (házassági anyakönyvi bejegyzései alapján november 17-én) és 1949. augusztus 3-án hunyt el Budapesten.
IGNOTUS: HALOTTAK NAPJÁN
— H. v. Gilm —
A rezedát tedd árva asztalunkra,
Hozd, ami őszi rózsa van, elém,
S hadd susogunk a szerelemrül újra,
Mint egykor május idején.
A kezed add, hogy titkon megszorítsam,
Ha látják, lássák — sose bánom én,
Csak pillantásod újra beborítson,
Mint egykor május idején.
A sír is mind virágzik és kigyúl ma,
A holtaké e nap, e nap enyém ;
Jer a szivemre, légy az ényim újra,
Mint egykor május idején.
