„Hiszek a nevetés és a sírás erejében, mert mindkettő a gyűlölet és a terror ellenmérge.” Charlie Chaplin, a film történetének egyik legnagyobb alakja. Sétabotos, kalapos, kacsázó járású csavargója az örök kisember, az örök bohóc jelképe lett.
„Az emberek arcára mosolyt fakasztani, szemükbe könnyet csalni, a legnagyszerűbb dolog a világon.”
Sir Charles Spencer Chaplin, azaz Charlie Chaplin Londonban született 130 éve, 1889. április 16-án sivár gyermekkorát jobbára árvaházakban és bentlakásos iskolákban töltötte, olykor az utcán tengődött. Apja sokoldalú énekes és színész volt; édesanyja pedig Lily Harley színpadi néven az éjszakai élet ismert, vonzó színésznője, énekese volt, aki kisebb hírnevet is szerzett a könnyű opera területén végzett munkájával. Az apa korai halála és az anya későbbi betegsége szükségessé tette, hogy már alig tízévesen Charlie és testvére, Sydney eltartsák saját magukat.
Miután mindketten örökölték szüleik ösztönös színészi tehetségét, a fiatalok korán színpadra léptek. Charlie a The Eight Lancashire Lads nevű fiatalokból álló csoport tagjaként debütált, és gyorsan megnyerte a nézőket magának: 17 éves korától szerepelt varietékben, 1913-ban kapta első filmajánlatát.
A hamarosan saját maga által rendezett rövidfilmek óriási sikert arattak, bár karrierjét másfél dolláros hetibérrel kezdte, 1917-ben elsőként írhatott alá egymillió dolláros szerződést. 1919-ben kollégáival megalakította a United Artists filmvállalatot, s szerződésének 1923-as lejárta után már csak saját cégének dolgozott.
„A bohózatban roppant fontos, hogy a színész egységesen viselkedjék; de nem mindig könnyű a megfelelő egységes magatartást kialakítani. A hotel előcsarnokában a vendéget megjátszó szélhámossá lettem, de a valóságban csak csavargó voltam, aki semmi mást nem akar, csak fedelet a feje fölé. Beléptem, és megbotlottam egy hölgy lábában. Megfordultam, és bocsánatkérően megemeltem a kalapomat, visszafordultam, és ismét megbotlottam, de ezúttal a köpőcsészében; persze fordultam, és kalapot emeltem a köpőcsésze előtt. A felvevőgép mögött nevetés harsam.
Egész tömeg gyűlt körénk, nemcsak a többi társulat szereplő, akik otthagyták a jelenetüket, hogy bennünket figyeljenek, de a díszletrendezők, az ácsok és a kellékesek is odajöttek. Erre büszke lehettem. Mire befejeztük a próbát, az egész hallgatóság nevetett. Csakhamar feltűnt Ford Sterling feje is, amint átkukucskál a többiek válla felett. Mire végeztünk, tudtam, beváltam. (…)
Mivel a ruha ihlette a figura jellemét, még ott elhatároztam, megtartom a jelmezt, bármi történjék is. Este az egyik statisztával villamosoztam haza. A statiszta így szólt:
– Fiacskám, maga itt valami egészen újba vágott bele; senkin se nevettek még így a felvételek alatt, még Ford Sterlingen sem… és látnia kellett volna az arcát, amint nézte magát, az külön tanulmányt érdemelne.
– Reméljük, hogy ugyanolyan mulatságosnak tartanak majd a moziban is – válaszoltam, hogy leplezzem belső ujjongásomat.” (Charles Chaplin: Életem)
A jellegzetes keménykalap, a szűk szalonkabát, a buggyos nadrág, a túlméretezett cipők, a sétapálca és a bajusz először 1914-ben tűnt fel, a lecsúszott Charlie egyéniségét A csavargó című, 1915-ös filmjében alakította ki. A szeretetreméltó vonásokkal is rendelkező figura ugyan rendre pórul jár, az erkölcsi diadal mégis az övé. A figura embersége elmélyült, a tárgyakkal való küzdelme egyre inkább a társadalommal folytatott összecsapásokká változott. Gregor-Patalas filmtörténész szerint az 1921-es Kölyökben „a korábbi filmekkel szemben elmélyült Chaplin társadalomlátása és a megalázottakkal szemben érzett rokonszenve.”
Egészestés, mára klasszikussá nemesült alkotásaiban – Aranyláz (1925), Cirkusz (1928), Nagyvárosi fények (1931), Modern idők (1936) – a kisember öniróniával ábrázolt alakja nemcsak szórakoztatott, de el is ítélte a kapitalizmus elidegenítő hatásait. Utolsó két filmje már hangos volt, ám Charlie csak egyszer szólalt meg bennük. Chaplin hitt abban, hogy képpel mindent ki lehet fejezni és nagyon sokáig töprengett, belevágjon-e a beszélő filmbe.
„Hiszek a nevetés és a könny hatalmában, mivel ez az ellenmérge a rettegésnek és a gyűlöletnek. A jó filmek nemzetközi nyelven szólnak, az embereknek a humor, a részvét, a megértés utáni vágyakozását fejezik ki. Segítenek, hogy eloszlassuk a gyanakvásnak és a félelemnek a hullámát, amely ma az egész világot elönti. Már épp elég filmet gyártottunk, amelyet az erőszak, a beteges vágy, a háború, az öldöklés, a türelmetlenség szelleme tölt meg. Ezek csak még elviselhetetlenebbé teszik a világszerte mutatkozó feszültséget. Bár azokat a filmeket cserélhetnénk ki, s nagymértékben, az egyes nemzetek között, amelyek nem az erőszak hírverését jelentik, hanem egyszerű férfiak és nők egyszerű nyelvén szólnak… Ez talán segíthetne abban, hogy megóvjuk a világot egy nagy szerencsétlenségtől.”
Első igazi hangosfilmjében A diktátor (1940) című antifasiszta szatírában a háború embertelenségével szemben is állást foglalt. A csavargó, a bohóc alakja az 1952-es, nosztalgikus Rivaldafényben ismét felbukkant. 1947-ben a Monsieur Verdoux a Kékszakáll-mondát dolgozta fel maró gúnnyal, magára haragítva a veteránok egyesületét.
Lion Feuchtwanger író egyszer ezt mondta tréfásan Chaplinnek: „Ön az egyetlen színművész, aki arról lesz nevezetes az amerikai történelemben, hogy az egész nemzet politikai ellenérzését kivívta maga ellen.”
Chaplin sosem volt amerikai állampolgár, adóhátralékai miatt zaklatták, felforgató tevékenységgel gyanúsították, így 1952-ben Svájcba távozott. Az 1957-ben Londonban készített Egy király New Yorkban elítélte az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság működését, a reklámvilágot, az amerikai élet egyéb visszásságait. 1966-ban rendezte A hongkongi grófnőt, a fáradt darabot Marlon Brando és Sophia Loren sem tudta sikerre vinni. 1972-ben kibékült az Egyesült Államokkal, Los Angelesben átvette az Oscar-életműdíjat. 1975-ben II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte.
„Schopenhauer azt mondta, a boldogság negatív állapot; ezzel nem értek egyet. Az utóbbi húsz év alatt megtanultam, mi a boldogság. Az a szerencse ért, hogy csodálatos asszony a feleségem. Szeretném, ha többet tudnék írni erről, de akkor a szerelemről kellene szólnom, és a tökéletes szerelem a leggyönyörűbb kielégítetlenség, mert több, mint amennyit az ember kifejezni képes. Oona mellett mindig megújuló örömmel fedeztem fel jellemének mélységét és szépségét. Mikor egyenes tartású csinos alakja egyszerű méltósággal előttem halad Vevey keskeny járdáin, és simán hátrafésült fekete hajában megcsillannak az ősz szálak, hirtelen elborít a szerelem és csodálat hulláma, azért, mert olyan, amilyen – és elszorul a torkom.” (Charles Chaplin: Életem)
Magánélete viharos volt, négyszer nősült, háromszor filmszínésznő-partnereit – 1918-ban Mildred Harrist, 1924-ben Lita Greyt, 1936-ban Paulette Goddardot – vette el. 1943-ban Eugene O’Neill lánya, Oona lett a felesége, gyermekei közül Geraldine Chaplin is filmszínésznő lett. 1977. december 25-én halt meg a svájci Corsier-sur-Vevey-ben.
