Nyolcvan éve, 1932. február 6-án született Párizsban a francia filmes új hullám klasszikusa, François Truffaut, aki egyedülálló utat járt be, hiszen úgy került a kamera mögé, hogy nem érettségizett le és tudását nem iskolákban, hanem autodidaktaként szerezte.
A filmművészet „fenegyerekének” meglehetősen mozgalmas, zűrös ifjúsága volt: csavargott, kimaradt az iskolából, s emiatt elmérgesedett a viszonya családjával. Kifutófiúként, majd gyári munkából próbált megélni, s közben egy klubban elmaradhatatlan résztvevője volt minden filmvitának.
Kritikákkal élve
Megismerkedett az Elle című lap irodalmi vezetőjével, aki filmrecenziók írásával bízta meg, így otthagyta a gyári munkát. Egy munkásfilmklub alapításán fáradozott, amikor egy szélhámos miatt pénzügyi zűrbe keveredett, és apja intézkedésére fiatalkorúak nevelőintézetébe került.
Életében romantikus fordulat következett: levelet írt André Bazinnek, a legnagyobb francia filmkritikusnak és filmesztétának, aki kihozatta az intézetből és két helyen is munkát szerzett neki. A fiú éjjel-nappal a Cinématheque (a párizsi filmmúzeum) vetítésein ült, az iskola és a család elől is a moziba menekült. Egy szerelmi csalódás 18 évesen a katonasághoz „kergette”. Fél év németországi kiképzés után Vietnámba vezényelték volna, ám ehhez nem volt kedve, s katonaszökevény lett; ismét Bazin mentette meg, aki leszereltette védencét.
François Truffaut az ötvenes évek elejére már a Cahiers du Cinéma című szaklap ismert kritikusa volt, amely Bazin védőszárnya alatt lett az úgynevezett francia új hullám fészke. Kritikusként igen hamar jó nevet szerzett. Truffaut leghírhedtebb vitacikke – A francia film bizonyos irányzata – támadás volt a hagyományos film és filmesek ellen. Élőhalottnak nevezte a korabeli francia filmművészetet, követelte a szerzői filmet, amelyben szabadon bontakozhat ki a rendező teremtő egyénisége.
Truffaut-nak ellentétben mesterével, Bazinnel, nincs elméleti-esztétikai rendszere. Gyakorlati kritikus volt – írta Bikácsy Gergely filmesztéta róla a A francia film ötven éve c. kötetben. Truffaut kritikáinak legszembetűnőbb jellemzője volt, miszerint szerzőjük szerint a francia film élőhalott, hogy a filmművészetet az olasz neorealizmus újította meg, hogy történetet mozivásznon elbeszélni igazán az amerikai film tud. Truffaut példaképei: Jean Vigo, Renoir, Rossellini, Hitchcock, az ő munkásságuk alapján úgy látja, hogy élete a moziban zajlik. „A filmtörténet számomra legfontosabb filjmeit én három fejlődési stádium szerint ismerem. Van például egy Aranypolgár, melyet filmrajongó gyerekként láttam, és aztán a kritikusként újranézett Aranypolgár, majd az az Aranypolgár, melyet most nézhetek meg, amikor már magam is filmeket csinálok” – írta később.
Négyszáz csapás
1956-ban gyakorlatban is szerencsét próbált a filmmel: Roberto Rossellini asszisztense lett – a filmkészítés gyakorlatával Rossellini olasz filmrendező asszisztenseként ismerkedett meg. Dolgozott Jacques Rivette és Jean-Luc Godard francia rendezők stábjában, rendezett két rövidfilmet, majd 1959-ben elkészítette első, önéletrajzi ihletésű filmjét.
A gyermekkor gyötrelmeiről szóló Négyszáz csapás című filmje tizenkét nemzetközi díjat, közte a cannes-i legjobb rendezés díját hozta, s azonnal a filmművészet nagyjai közé emelte őt. A film főhőse, Antoine – Jean-Pierre Léaud megformálásában – Truffaut megszemélyesítője és filmjeinek visszatérő figurája, felbukkan a Húszévesek szerelme egyik epizódjában (1961), az Antoine és Colette-ben (1962), a Lopott csókokban (1968), a Családi fészekben (1970), majd az Antoine Doinel-történeteket lezáró 1979-es Menekülő szerelemben.
A Cahiers című szaklap köré tömörült művészek közömbösek voltak a hagyományos filmművészet iránt, lazább szövegkönyvvel és szabadabb vágási technikával dolgoztak. Közülük is kitűnt Truffaut, a Négyszáz csapás, majd az 1960-as Lőj a zongoristára változatos, újszerű ötleteivel. Különböző műfajokkal kísérletezett, de mégsem a képi világával, formanyelvével hozott újat a filmművészetben, hanem avval, hogy megteremtette az úgynevezett személyes filmet.
Szerelem-boncolás
Filmjeinek többsége regényből készült, de ezeket csak alapötletként használta, s a témát maga formálta új, önálló művé. A Jules és Jim (1962) Henri-Pierre Roché elfelejtett regényéből lett a francia filmes új hullám alapműve. A történet közel húsz évet, három ember különös és megrendítő kapcsolatát, szerelmüket, barátságukat és halálukat öleli át. „Egy nap véletlenül bukkantam rá Henri-Pierre Roché könyvére. Rögtön megtetszett a címe, s amikor megtudtam, hogy egy hetvenhét éves ember első regénye, még jobban kezdett érdekelni: szeretem a megélt történeteket, az emlékezéseket, az életüket elmesélő embereket” – idézte fel a rendező a Jules et Jim című könyvvel való találkozását.
A „ménage á trois” a legrégebbi s legósdibb francia irodalmi hagyomány, de Truffaut varázslatának köszönhetően eszünkbe sem jut a film nézésekor. Catherine nagy kísérlete, hogy két férfivel éljen együtt, hogy az egyiket testvérként szeresse, a másikon meg nőstényként uralkodhasson – végül is nem sikerül, a dilemmát csak az önkéntes halál oldja meg. Bikácsy Gergely filmesztéta írta róla, hogy a film olyan hihetetlen könnyed és természetes képi nyelven beszél, hogy elvont, általánosító ízét, „tanulságát” szerencsére alig érezzük, csak a hősök, s az egész mese élő voltát, tragédiájával, kudarcával is boldogságot árasztó melegét. Jules és Jim híres dala nagy siker lett, így hanglemezen is kiadták, Le tourbillon címmel és Jeanne Moreau, a filmbeli Catherine énekelte fel. „Quand on s’est retrouvé,/ quand on s’est réchauffé / pourquoi se séparer?” – halljuk a modern filmtörténet egyik legszebb jelenetében.
Truffaut filmjeiben eredetien ábrázolta a szerelem gyötrelmeit, a fiatalkor ártatlanságát és magányérzetét. További művei – a Bársonyos bőr (1964), A menyasszony feketében volt (1968), a Mississippi szirénje (1969), A zsebpénz (1977), A férfi, aki szerette a nőket (1977), Az utolsó metró (1980), a Szomszéd szeretők (1981) vagy a Végre vasárnap (1983) – mind e témákat járták körül.
„Mindenki a szerelmet akarja. Mindenféle szerelmet: a testi szerelmet és a lelki szerelmet. Vagy egyszerűen csak egy olyan valakinek a személytelen gyengédségét, akit egy életre választott magának, és másra rá sem néz. Én nem tartozom ezek közé. – Én mindenkit megnézek” – vallott Truffaut A férfi, aki szerette a nőket (1977) című filmjében a nőkről és a világnézetéről.
Ismert filmje még a Ray Bradbury fantasztikus novellájából készült Fahrenheit 451 (1966), A vad gyerek (1970), az Amerikai éjszaka (1973), amely elnyerte a legjobb külföldi film kategóriájában az Oscar-díjat és a Zöld szoba (1978), amelyben ő maga is játszott.
Truffaut 52 éves korában, 1984. október 21-én agydaganatban halt meg Neuilly-sur-Seine-ben.
Felhasznált irodalom:
Bikácsy Gergely: Bolond Pierrot moziba megy (A francia film ötven éve), Budapest, 1992, Héttorony Könyvkiadó
