„Az udvar szinte szembeütő ügyetlenséggel takarta a valót. Az udvar erőnek erejével öngyilkosnak akarta feltüntetni a királyfit.” Máig kérdéses, hogy mi történt 130 éve, 1889. január 30-án Mayerlingben, miért véget vetett életének Habsburg–Lotaringiai Rudolf koronaherceg.
A kétségtelen tény ennyi: 1889. január 30-án a mayerlingi vadászkastély egyik hálószobájában meghalt Rudolf, I. Ferenc József trónjának várományosa és Vetsera Mária bárónő. A királyfi haláláról szóló első hivatalos verzió szívszélhűdésről szólt, a másnap kiadott beismerte, Rudolf pillanatnyi elmezavarában öngyilkosságot követett el; Vetsera baroneszről nem szólt a kommüniké – és míg a Habsburg-birodalom állt, hivatalos hely nem ejtette ki, nem írta le a nevét. Feltehetően kettős öngyilkosság történt, a szobában azonban csak egy golyót találtak.
Mi történt valójában? Igaz lenne, hogy Rudolfot körmönfont módon behálózták, de aki állítólag hálóba csalta, meghalt végül, s feltehetően szerelmese kezétől. (De miért járt a halál éjszakáján katonaorvos-nőgyógyász – kissé különös ez együtt – a vadászlakban?) Kezdettől fogva a tragédia, a halál előérzete lebeg a szerelmesek felett, egyiknek sem frivol kaland, kellemes viszony ez a kapcsolat. De mi idézi a légyottok színhelyeire a tragédiát?
Rudolf politikai csalódása, netán valamilyen, a trónörököst halálba kergető kényszerhelyzet, vagy csak játék a tűzzel? Vagy valóban aprólékosan kitervelték, gondosan megtervezték a közös halált? Esetleg nem is ők, hanem mások? Mária csak eszköz lett volna, hogy az igazi okról elterelje a figyelmet?
Mi a magyarázata például annak, hogy a liberális Moritz Szeps oly gondosan színezgette hírlapjában a haladó szellemű trónörökös arcképét, azt engedvén setjeni, hogy Rudolf politikai nézetei nem azonosak az apjáéval, s távolról sem a nagy szövetséges, Vilmos császáréval? Az image olyan jól sikerült, hogy Magyarországon sokáig gyászolták a boldogtalan Rudolf királyfit, az igaz magyar hazafit, aminek persze, mint Bart István mesterien elemzi, egyetlen alapja volt, a történelmi-politikai hamis tudat. Vagy netán mégis lenne igazság a kortársi mendemondában, miszerint nem öngyilkosság, hanem gyilkosság történt? Mi volt abban a vasdobozban, amit a trónörökös Larisch grófnő gondjára bízott, s amit Orth János gróf magával vitt – talán a tenger fenekére –, és amely máig sem került elő?
Rengeteg a kérdés, kézzelfogható bizonyíték viszont alig akad; gondos kezek összegyűjtötték és megsemmisítették a legtöbbet. A szerző a lehetséges teljes anyagot összegyűjtve Maigret gondosságával vizsgál meg minden nyomot, követ végig minden szálat, tesz fel és válaszol meg minden kérdést, ebben a történelmi-politikai krimiben, mesterien szerkesztett, szellemesen megírt „esszében”. S bár mindvégig a tragikus sorsú szerelmespár alakját állítja reflektorfénybe, lassan a teljes színtér megvilágosodik: az Osztrák-Magyar Monarchia elmaradott társadalmi viszonyaival, kafkai bürokráciájával, a trónörökös minden lépését feljegyző rendőrségével, politikai viszonyaival, diplomáciai kapcsolataival, várható csúfos jövőjével – a múlt század utolsó évtizedeiben, amikor már szövődnek azok a szálak, melyek az első világháborúhoz vezetnek. Ha kalandregény ez a könyv, olyan íve van, mint egy nagyszabású történelmi tanulmánynak, ha történelmi esszé, olyan olvasmányos, izgalmas, lebilincselő, mint egy detektívregény a javából, de az alcíméről se feledkezzünk meg: „szerelmi regény”….
„A nagyanyám szájából hallottam először, hogy a boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös – így, ebben a zárt és felbonthatatlan formában, ami valami réges-régi, könnyfakasztó ponyva címe lehetett Nagyanyám akkortájt született egy Bécstől távoli magyar kisvárosban, amikor Rudolf és (hogy őt idézzem) a Vecsera meghalt Mayerlingben. A gyerekkorából hozott történet ereje azonban mit sem csökkent két világháború után sem, a negyvenes évek végén is érdemes volt még tovább mesélni, mert még nem szikkadt ki a benne lappangó titok.
Egyáltalában nem történelmi regényt akartam írni, csak elmesélni egy – úgy gondoltam – lassacskán feledésbe merülő régi történetet, amit azért neveztem szerelmi regénynek, hogy ennek avíttságával utaljak azokra a ma már százéves, rongyosra olvasott füzetekre, melyekből az anyagát jórészt összeszedegettem
Természetesen az igazságot ígérték Rudolf és Mária életéről, de még inkább a haláláról – szemben azzal, ami az újságokban állt -, valójában azonban regények voltak melyekben a szerelem mindent elsöprő szenvedély, és tőszomszédja egyfelől mindig a halál, másfelől pedig a földöntúli, időtlen boldogság. A délceg királyfi és titkos arája, a világszép bárókisasszony szomorú története szinte magától értetődőn illeszkedett bele a szerelmi regények kész mesei-irodalmi formáiba, melyek egyszersmind magyarázatul is kínálták magukat az eset valódi lényegét illetőleg. Miközben Rudolf és Mária történetében persze éppenséggel csakugyan az a legmegkapóbb, hogy valóban szétválaszthatatlanul keveredik benne a kétségkívül homályos valóság és a cáfolhatatlan városi legenda. Valószínűleg ezért is lett olyan felejthetetlen.” (Bart István)
Bart István: A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös, Helikon, Európa Kiadó
