Esik mocskosul az eső, mennyit esik, piszkosul esik. Az ezeréves Kern András-sanzon egyedül a Depeche Mode-koncert túlfűtött eksztázisában hagyott magamra, egyébként ott kísértett a VOLT Fesztivál minden pillanatában.
Jelentés a VOLT Fesztiválról
Az időjárás tehetett arról is, hogy a tervezett négy vagy öt nap helyett a harmadik nap elején egy beázott, csöpögő sátorral a kezünkben rohanvást otthagytunk csapot-papot, beleértve a várva várt Iron Maiden-koncertet is.
Pedig a VOLT jó kis fesztivál, egy emberléptékű és barátságos Sziget, ahol a Nagy Testvérhez hasonlóan minden pokoli drága, de a táj legalább átlátható és befogadható, a staff és az önkéntes csapat szívélyes, és általában minden két-három ütemmel lassabb és nyugisabb, mint a budapesti fesztiválon.
Az első adag vizet pont a fesztiválra érkezés pillanatában kaptuk: a fa alatt kucorogva jutott eszembe, hogy az esőkabátokat otthon felejtettem, ernyőt meg – elvileg – nem szabad használni, mert szúró-vágó fegyvernek minősül. A por percek alatt sárrá dagadt, közben hősiesen felvertük a sátrat a kempingben, az eső nagy kegyesen elállt, mi megnyugodtunk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez csak a kezdet volt.
A Belga-koncert szokott vicces medrében csordogált, a fiúk már a nagy estére célozgattak (tudjuk, a DM-re gondol itt mindenki), s valóban, az egész fesztivál egy reszkető várakozásban, egy merő izgalomban tapadt össze, mintha a brit banda még sose lépett volna fel Magyarországon (igaz, fesztiválon tényleg nem voltak nálunk). Már jóval kilenc előtt ott tolongtunk a színpad előtt negyvenezredmagunkkal, egyelőre fittyet hányva a VIP-sátorra, ami a későbbiekben rendkívüli szolgálatokat tett nekünk, de ezt akkor még nem tudtuk, s naiv bizalommal tekintettünk a fesztiválon töltött jövőbe.
A koncert meglepően pontosan, a Going Backwards-szel és az It’s No Good-dal startolt, és minden perce megérte: olyan show-t rittyentettek nekünk, ami az összes várakozásunkat felülmúlta. A Depeche Mode az örömszerzési formák legmagasabb szintjét képviseli: miközben profik, pontosak és fesztiválkompatibilisek, fellépési kedvük és energiaszintjük is száz százalékon működött. Dave Gahan úgy rohangált, pörgött-forgott a színpadon, hogy közben egyszer sem csuklott el tökéletesen tiszta hangja, és folyamatos kapcsolatot tartott fenn a gyönyörűségtől ájuldozó tömeggel, az érzelmes balladákat bevállaló Martin Gore pedig ezúttal a Somebody-val ríkatott meg bennünket. Minden új vagy kevésbé ismert számra jutott egy nagy sláger, nem maradt el a Personal Jesus, az Everything counts, a Never let me down again és az Enjoy the Silence, de legalább ennyire emlékezetes volt a Cover Me, a Going Backwards, a Useless vagy a Things You Said. A kivetítőkön látott klipek és kisfilmek – Anton Corbijn munkái – szinte művészi magasságokba emelték a koncertet, több hullámban juttatva el az őrjöngő közönséget az orgazmusig.
A felébredés nemcsak nekünk ment nehezen: a Vad Fruttikos Likó Marcell és a PUF frontembere, Leskovics Gábor is beleszőtte a DM-témát a koncertjébe, mi csak kóborolgattunk a tömegben, falafelt ettünk és az It’s no Good-ot énekelgettük, miközben az eső ismét megeredt, és Kern András kitolta a fejemből a Depece Mode-ot. Amíg megfelelő fedezéket találtunk, a vízcsapok elzáródtak, s inkább nyugovóra tértünk, bízva benne, hogy a másnap jobb lesz.
Nem lett jobb. Találkoztunk a fesztiválon dolgozó húgommal, aki telefonon kísérte figyelemmel a felhők mozgását, és ötpercenként durvábbnál durvább jóslatokkal kínzott. Ment a tilitoli: az eső rákezdte, mindenkit bőrig áztatott, de mire eljutottunk volna arra a szintre, hogy feladjuk, hirtelen kegyet gyakorolt, és elállt. Próbáltunk nem tudomást venni róla, a Sopron Színpadon Antonia Vait néztünk és efZámbót, táncoltunk az új felállású Európa Kiadóra, de a feszültség már kiűzhetetlen volt a bőrünk alól. Folyton az eget kémleltük, hogy mikor jön egy újabb adag, és ha megérkezett, azon töprengtünk, vajon eláll-e még. Félreértés ne essék, nem cukorból faragtak minket, ha valódi szállástető lett volna a fejünk felett, a fülünk botját se mozgatjuk. A kis sátor azonban, benne az összes cuccunkkal, állandó életveszélyben volt.
Az elkerülhetetlen vég azonban még váratott magára, hagyott minket kicsit élni és remélni a végső diadal előtt. A VIP-sátorba húzódva aludtunk a kanapén, és az Ákos-koncertet vártuk, ami Esőkirály kíséretében érkezett este fél kilencre. Kamaszkorom óta nem láttam őt színpadon, és azt kaptam, amire számítottam: magyar viszonylatban gigantikus show-t, lézerarzenált, fullprofi hangzást, és egy ahhoz képest gyengécske énekhangot. Ákos mindazonáltal karizmatikus előadó, aki szívesen rájátszik diabolikus kisugárzására: gonoszkodó mosollyal grimaszolt, gyakran ordibált fenyegetően a mikrofonba, a Monumentumnál meg egyenesen kirázott a hideg, annyira militarista, mondjuk ki, fasisztoid hatása volt az előadásnak. Persze a közönség – akik nem voltak olyan szerencsések a VIP-sátorral, mint mi, mégis kitartottak – megkapta, ami a közönségé: barátságos kiszólásokat, lelkesítő „kezeket fel”-t, de volt a Keresem az utam, a Hello, az 1984, az Ilyenek voltunk, és az Induljon a banzájból is felcsendült a híres szintifutam.
A koncert végén már annyira zuhogott az eső, hogy a Hurts néhány száma után aggódva visszamentem a sátorhoz és belefeküdtem, mintha puszta létemmel képes lennék útját állni a könyörtelen természeti csapásnak. Reggel arra ébredtünk, hogy a víz lett az úr: áttört a réseken, és eláztatta a hálózsákokat és az összes ruhánkat. Pakoltunk, az Aldiba húzódtunk a buszra várva, énekeltük a Kern-számot, és hasztalanul próbáltuk elűzni az esti Iron Maiden-koncert gondolatára érzett szomorúságot. Azóta bízunk benne – valószínűleg feleslegesen –, hogy nagyon rossz volt.
Hegedüs Barbara
