Mi volt a magyarság viselete a honfoglalás korában? Milyen eszközöket, fegyvereket használtak akár a vándorlásokat és a honfoglalást övező harcokra vagy az azokat követő „kalandozó” hadjáratokra a honfoglalók?
A magyarok bejövetele, a Kárpát-medence meghódítása mindig is foglalkoztatta a magyar közvéleményt, első ismert történeti munkánk, Anonymus Gestája is ennek históriáját meséli el – olvashatjuk a Helikon Kiadó Magyar Őstörténet sorozatának első, A honfoglalók viselete című kötetének fülszövegében. Míg a Sudár Balázs és Petkes Zsolt szerkesztése alatt eddig megjelent kötetek közül az első a honfoglalók viseletét mutatja be, a második a magyarok életvitelét mutatja be a honfoglalás korában, a harmadik pedig a magyarság harcait, taktikáját és fegyverzetét mutatja be, azonban – az előző két részhez hasonlóan – nem a közegéből kiragadva, hanem a korszak más népeivel összehasonlítva.
Ebből az időből ritka az a művészeti forrás, amely az öltözék valódi formájára utal. A honfoglalás kori magyar viselet lényegileg nem egyéb, mint a hun-avar viseletnek 9. századi alakja. A feltárt sírok tartalma alapján viszonylagos következtetéseket lehet levonni: milyenek is lehettek elődeink ruhadarabjai. Kunkorodott-e a csizma orra, hegyes volt-e a süveg, merre is záródott a kaftán. Őseink öltözködését a tárgyakról készült fotók és magyarázó ábrák mellett művészi rekonstrukciós rajzok hozzák még közelebb az olvasókhoz.
A nők és a férfiak viseletét, azaz az alapanyagot és formát a lovas életmód, a vándorlás és a földrajzi helyzet nagymértékben meghatározta. Az alapanyagok len, kender, brokátselyem, bőr és szőrme voltak. Fém vagy gyöngydíszes nyak és csuklópántos alsóruhát vagy inget hordtak, melyhez csizmát viseltek buggyos nadrággal. Díszes övvel összefogott hosszú ujjú felsőruhájuk a kaftán térdig vagy lábszárközépig ért. A honfoglaló magyarság harci ruházata inkább a bőr mint páncél volt.
„Az asszonyok munkakörébe tartozik (…) kikészíteni és bélhúrral megvarrni a bőröket. A bélhúrt ugyyanis vékony ízekre szedik szét, majd egyetlen hosszú fonállá összesodorják. Ők varrják a lábbeliket, a nemezharisnáykat, valamint más ruhadarbjaikat. (…) Az asszonyok készítik a nemezt is, és ők vonják be vele a jurtát.” (Wilhelm Rubruk leírása a mongol asszonyok munkájáról, 1255)
Az íj, mint csodafegyver
A honfoglaló harcos fegyverei a lovasnomád népek tipikus keleti fegyverzetét követték. Legismertebb és legrettegettebb fegyverük az íj volt, amely jóval hatásosabb lőfegyvernek bizonyult a nyugati népek íjainál. Összetett vagy visszacsapó (reflex) íjnak nevezik, s a névadás szerkezetére, illetve működésére utal. A fegyver ívét állati enyvvel összeragasztott, lecsiszolt fa és szarurétegek alkották. Az ív közepét és két végét csontlapok merevítették. Külsejét nyírfahánccsal vagy nemes bőrrel vonták be, a legelőkelőbbeket aranyozással díszítették.
A közelharc során a szablyát használták a magyar lovasok. Bár mint fegyver kevésbé volt hatásos, mint a nehéz kétélű lovagi kard, ez a könnyű, egyélű ívelt szablya félelmetes hadieszköze volt a gyors lerohanásokat alkalmazó magyar taktikának. A magyar harcos nem is az egyes párviadalok eredményeként győzte le lovag ellenfelét, hanem a hallatlan fegyelmet megkövetelő, az egyes csoportok tevékenységét pontosan összehangoló, hadiesetekkel, hirtelen megrohanásokkal, lesvetésekkel, színlelt megfutamodásokkal tarkított taktikájának köszönhetően. Igazi csapatmunka volt ez, ahogy ma mondanánk.
Ez a szablya türk eredetű fegyver volt, sajátossága, hogy a markolata a keskeny penge síkjából az él felé megtörik, s a keresztvas gombban végződő szárai gyengén a penge felé hajlanak. A honfoglalás kori szablya általános jellemzője a könnyűség és a kis méretek. A honfoglalás kori szablya legszebb és épen maradt példánya a Bécsben őrzött Attila kardjaként vagy Lehel szablya néven ismert fejedelmi szablya, amely már ékszer számba menő igazi rangjelző díszfegyver.
Kevésbé ismert, de a magyar haditaktikában nagyon fontos szerepet betöltő fegyver volt a kopja. Ez a rövid, nagyjából embernagyságú nyéllel ellátott, keskeny, levél alakú csúccsal felszerelt szúrófegyver a nyeregben ülő lovas háta mögött volt elhelyezve, s a harci helyzet alakulása szerint közelharcban döfésre használták, vagy rövid távolságra elhajították. Bölcs Leó leírása szerint a magyar sereg egyik része az íj mellett kopjával, másik része szablyával volt felszerelve. A kopjacsúcs alatt apró zászlócskákat erősítettek a nyélre, ami a csatát irányító vezér számára volt fontos. Zászlójelekkel irányították ugyanis az egyes csapatrészek pontosan összehangolt mozgását, ami a magyar hadi sikerek egyik igen fontos tényezője volt.
A honfoglaló magyar harcos fegyverzetét – mint védőeszköz – egészítette ki a keleti jellegű csúcsos sisak, amely csak a fejtetőt védte, s nyakvédő sodronnyal volt ellátva. Pereme prémmel díszített, amit bőrözéssel erősítettek a fémhez.
Honfoglalóink sírjaiból előkerült nagyszámú kidolgozott tárgy (tarsolylemezek, csészék, díszkorongok, fegyverek, ruhadíszek, övveretek és a lószerszámzat díszei) alapján azt semmiképp nem állíthatjuk, hogy a kézműiparban a Kárpát-medencében otthonra lelő őseink elmaradtak új szomszédjaik mögött. De ugyanez mondható el a szellemi műveltségről is, csupán eltértünk tőlük. Persze az élet minden területén, a gazdaságban s a kultúrában egyaránt hatottak ránk a környező országok. Ez azonban egyenlő értékű kölcsönhatás volt – jövünk rá a Magyar őstörténet köteteit olvasva.
