Egy 500 fős koncerten is tombolni. Nem véletlen, hogy a Korai Öröm óbudai koncertjén „öreg, fiatal, szerelmes, magányos, boldog-boldogtalan ropja már a tizedik percben, s nem is akaródzik neki abbahagyni”.
Korai Öröm-koncert Óbuda, sőt, a város legjobb kerthelyiségében. A Kobuci Kert korona után-előtt ugyanolyan élmény, mint a boldog békeidőkben: pár száz ember plusz-mínusz igazán nem számít, a hangzás pedig – szokás szerint – hibátlan.
Aki járt már itt teltházas koncerten a Covid előtt, az most jól láthatta, milyen gondosan betartják a szervezők az ötszáz fős szabályt. Bár máskor az oldalsó asztalokon, a „küzdőtér” kőpadlatán túl, sőt, a pult előtt is táncol a publikum, most szinte mind elfértünk a színpad előtt. Ilyen értelemben tegnap is teltház volt és a Kobuci hangulatához hozzátartozik, hogy 500 ember is szép tömeg. Sőt! Hozzáadott érték, hogy elmaradt a tülekedés, mindenki kedvére táncolhatott.
A koncert végén is ügyeltek a biztoságra: a hazasietők helyett számolva engedték be a kint várakozókat – akik, ha már a koncertet a kertből hallgatták, legalább posztafterezni szerettek volna. Kettő ki – kettő be. A rendezők csak akkor hagytak föl a számolással, mikor a nézőtér láthatóan kiürült, és újra az ülőhelyeké lett a főszerep.
Azért is szeretem a Kobucit, mert iszonyú kulturáltak. A kuponos pohárrendszer is csak a fogyasztói kényelmemet piszkálja meg, nem a világomat. Két jelenet is volt.
Több italt rendeltem az első körben, elszaladtam az asztalhoz, majd vissza. A pultos lány udvariasan figyelmeztetett, hogy megmentette a visszajárómat a szellőcskétől. 500 Ft, szóval igazából a gesztus a lényeg. Megköszöntem. A mellette álló pultos fiú ekkor felnevetett. Csak ezért néztem rá, nem is vettem magamra. Na, a srác elkezdett mentegetőzni, hogy ő nem engem nevetett ki, nehogy megbántódjak… Emberek.
Aztán ott volt a Koncert Közben Sört Iszogató Lelkes Rajongó, aki hirtelen nem tudja, mit kezdjen a craft sörével – jelesen annak még szinte teli üvegével. Hátranéz, mögötte egy szép, üres vízszintes felület. Leteszi. Na persze, hogy ez a sokmilliós digitális keverőpult fedődoboza volt, mintegy térelválasztóként felállítva.
Vajon a hangmérnök elkezdett üvöltözni? Frászt. Intett a közelben álló biztonsági személynek, rámutatott az üvegre, és Mr. Kulturált Biztonság levette azt a ládáról, majd lerakta biztonságos helyre, a földre. Őrizte. Kivárta, míg a fiatalember visszatér, és kétségbeesve keresi különleges sörét, pedig éppen csak belekortyolt. Akkor két mozdulattal – koncert közben vagyunk! – elmagyarázta, ilyet nem csinálunk. A srác örült a visszakapott sörnek. Mindenki bólintott, mindenki pozitívan lépett ki a helyzetből. Nem tudok menekülni a gondolattól, hogy a legutolsó asztaltologatót is beleértve itt az alkalmazottak, alvezérek, főfőnökök, tulajdonosok egy valódi, sok értelemben vett kultúrközpontot építettek ki és tartanak fönt.
Na de beszéljünk a zenéről is… vagy inkább összefoglalóan a koncertről. A zenéhez a legfőbb hozzáfűznivaló: olyan ez, mint egy szintén a kilencvenes évektől divatos sós mogyoró reklámszlogenje. „Nem kell hozzá mókusnak lenni!” Nos, a Korai Örömhöz sem kell rajongónak lenni. Csak odamész, kinyitod a füledet, egyéb érzékeidet, és máris élvezhető. Semmi lehetetlen körítés, csak az agynak is minőségi, lazuláshoz is mesteri szórakoztatás, jól kitalálva, mindig valahogy a hely és a közönség hangulatára szabva (bár utoljára 2011-ben voltam Korain).
A minőséget nemcsak a sodró groove-ok, rafinált riffek, ismétlések és tempóváltások jelentik – amiben azért a gitár feltűnően viszi a prímet, de hát ezt már le sem kell írni a Korai kapcsán. Itt mindenki nyer, az egyes zenészek, a frontember, Vécsi által bevont közönség: játékban van az egész világ. A Korai Örömnél létforma, hogy megvan a zenészek (zenei) tere, ami három ütős, szintis, dorombos-effektes, basszeros, gitáros, éneklős-kiáltozós felállásban nem lenne amúgy feltétlenül természetes. Ám Korai-koncerteken a zenei alázat és a zsenialitás épp olyan természetesen váltakozik és keveredik, mint a világzene vagy a dub, a finom elektronika és az igényesen erőteljes akusztikus hangzás. (Erre példa.: elektromos lábdob akusztik pergővel, cinekkel!) Hibátlan hangulatváltások, nagyszerű lendület elejétől a végéig, s ehhez a rutin és a tiszteletreméltó életmű is vastagon hozzájárul. Nem véletlen, hogy senki nem áll ellen a közös táncizás csáberejének: öreg, fiatal, szerelmes, magányos, boldog-boldogtalan ropja már a tizedik percben, s nem is akaródzik neki abbahagyni.
Ne hallgassuk el, hogy ez a zene a 90-es években volt a legerősebb. Nem véletlen, hogy a Korai akkoriban tudott nagyszínpados lenni (bár ma már az alternatív szcénából senki nem jut oda, sőt más színpadokra sem, és ez talán a Sziget átalakulása miatt is van). Így érdekes volt nézni az érkező közönséget a koncert előtt.
Voltak szép számmal konzum-nonkonform negyvenesek, nagyhasú családapák nagyobbra nem állítható, ezért folyton kikapcsolódó övtáskákkal, befutott menedzserek színes ingekben, akik eleinte távolságtartóan néznek körbe, mint akik már túl vannak ezen a bulizós izén. Társaságok, akik úgy üdvözlik egymást, mintha ezer év után találkoznának újra. Sőt! Vannak itt nagyszülőkorú párok is, és bizony láttunk tizen-huszonéves szerelmeseket szép számmal, akik talán még meg sem születtek az első Korai-koncert idején. De mindez nem számít. A végén mégis mindenki együtt ugrál. Ez tényleg időn, téren, világokon átnyúló élmény.
Még egyszer a Kobuci. Az biztos, hogy a régi generációból sokan szerettek volna VBK-t inni, a régi szép idők, a hajdani nagy bulik emlékére. De se kóla nincs, se vörösbor. Ám a fröccs, amit helyette kínálnak, olyan, mint az egész hely: egyedi, mert sajátmárkás, közösségi, mert mindenkinek vonzó, emlékezetes, mert egy élményteli esthez járul hozzá, és a cél szemmel láthatóan nem csak a kassza gyarapítása, hanem a – közhely – win-win állapot: csak hogy az üzleti zsargonnak is adjunk valamit.
Hegedüs Barbara
