Miért csak egy órát játszottak? – hitetlenkedtek sokan, mikor a Boysetsfire a kiírt időpontnál tizenöt perccel korábban minden fakszni nélkül bezárta a bazárt.
A közönség csalódottsága érthető volt, szívesen tomboltak volna még a Delaware-ból elszármazó csapatra, akik egy óra tíz percben remek bulival csaptak oda az A38 színpadára és segítettek elfelejteni, kik vagyunk valójában.
A Boysetsfire az A38-on
A horvát Shin korrekt negyven perces felvezetőjénél már szép számú látogató szivárgott be a hajó gyomrába, és lelkesen tapsolta a banda figyelemreméltóan hörgő törékeny énekesnőjét. Látszott, hogy a Boysetsfire búcsú(?)koncertje megmozgatja a HC-ra éhes zenefanatikusokat, s mikor a zenekar a kiírt kezdésre hajszálpontosan a húrokba csapott, már csak egy szűk utcácskán, másokat óhatatlanul meg-meglökdösve lehetett eljutni a bárpultig és vissza.
Először a pozitívumokat sorolom, és alapvetően erre billen a mérleg nyelve. A dallamközpontúság, a zúzós hardcore és a punk hármasát mesteri módon kombináló banda tűpontosan szállította egy jó koncert elvárható elemeit. Gyönyörűen épültek egymásra a pergő dobrohamok, az acélosan zengő gitárok, nem maradtak ki a repertoárból a slágerek (egyedül a Holiday in Cambodiát hiányoltam), a szénné varrt, marcona küllemű basszgitáros előírásszerűen rázta az öklét, és még a hangzás is abszolút élvezhetően szólt – szóval együtt volt minden. Végig sütött az energia odaföntről, az énekesnek, Nathan Gray-nek sikerült vákuumszerű figyelmet generálnia, nem hiányzott a kellő számú ugrabugrálás, acsargás, breakdown és megvolt a lehengerlő színpadi jelenlét.
Galéria – A Boysetsfire az A38 Hajón
És akkor a negatívumok. A politikum, a nyers düh és elemi erő, ami annyira jellemző a műfajra és a Boysetsfire zenéjére is, kicsit fékezetten habzott ezen az estén. „Where’s your anger? Where’s your fucking rage?” – kérdezik az After the Eulogy-ban: most visszakérdeztem volna. Az amerikai módra minduntalan szélesen mosolygó és viccelődő Nathan Gray (nem tehetek róla, de minduntalan Boros Lajos jutott róla eszembe) inkább profin sugárzott, mint teljesen őszintén: szerintem még suttyomban a backstage-ben sem gördít le koncert közben egy fröccsöt – legalábbis kedden nem tette. Nem mintha arra vágynék, hogy egy HC-banda énekese csaprészegen tántorogjon a színpadon, csak arra utalok, hogy kicsit több lazaság még belefért volna a hangulatba.
Az első sorokban álló közönség viszont borzasztóan beindult, tehát nagy rés nem támadt a pajzson. Volt szégyenlős crowd-surfing is, egy lány vitette magát jobbára a haverjai keze által, de leginkább a stage diving dívott: a fiatalok egymás után kapaszkodtak fel a zenekar mellé, majd vetették magukat a lent ácsorgók karjaiba. A többségnek sikerült a produkció, de akadt olyan is, aki védőháló nélkül érkezett a földre: szerencsére a pogó hívó szava erősebb volt a sajgó bordáknál. Az egyik felhevült tarajos rajongó vadul meg is csókolta az éneklő Gray-t, aki rendületlenül mosolygott, bármit is tettek körülötte, de ez a mosoly hamiskásan mozgott fel-alá: legbelül mintha nem repesett volna az ölelésekért meg a véget érni nem akaró stage diving-okért. Az egyik nagyon erőszakos, belé kapaszkodó fiúnak végül odanyújtotta a mikrofont, de egy másodperc múlva vissza is vette, mintha direkt demonstrálni akarná: ez az én territóriumom, jobb, ha tudjátok, ti csak átutazók, pillanatnyi vendégek lehettek itt, rövidke időre.
A koncert egyébként körülbelül akkor ért véget, amikor a buli legelöl már kezdett hasonlítani egy ereszd el a hajamat-típusú, sörben úszó vidéki rendezvényre: nem vagyok biztos benne, hogy a Boysetsfire nem ezért fújt visszavonulót kábé hetven perc után. Én egy kicsit akkor döbbentem meg, amikor a ráadás alatt egy elegáns sörmárka üvege repült felénk és épp a lábunk előtt esett szilánkjaira. Próbáltam félresöpörni az ijedtséget, hiszen a punk, a HC nem a nyúlszívűek muzsikája, de ez a koncertmámorban elhajított méregdrága üveg hirtelen mégis többletjelentéssel ruházta fel az estét.
Mi, az elkényelmesedett középosztály a borsos árú italainkkal már rég nem hasonlítunk azokra a társadalom margójára száműzött elégedetlenekre, akik egy londoni munkáskocsmában zúzták a Sex Pistols-ra a hetvenes évek közepén. Egy-egy órára mégis szeretünk elfeledkezni róla, kik vagyunk valójában és legalább a zene szárnyán – bocs a közhelyért – visszareppenünk a kisemmizettek és anarchisták közé, az olcsó sörtől bűzlő pubok füstös univerzumába – még ha ez a sör már nem is az a sör, ugye. A Boysetsfire tagjai ebben szerencsére jó partnerek, még akkor is, ha valójában éppen olyanok, mint mi, és még csak nem is tolták félre a józanságukat.
Hegedüs Barbara
Fotók: Piltner Péter (http://kellegy.hu)
