„Olyan rossz lehetsz hozzám, amilyen akarsz. Csak szívességet teszel vele” – mondogatta a 90 éve született Richard Burton, a második világháború utáni időszak egyik legnagyobb brit színésze.
Öt házasság keretében feszített viharos magánélete és küzdelme az alkoholizmussal beárnyékolja színészi karrierjét, de semmiképp nem feledteti. A mozit alacsonyabb rendűnek tartotta a színháznál, ami megmagyarázza látszólag keszekusza filmográfiáját. Azonban ha igazán elkötelezte magát, lenyűgöző tudott lenni; ha leoldották a pórázról és hagyták játszani – a visszaemlékezések szerint – gyakran volt igen szórakoztató. Anglia egyik legjobb színészeként hétszer jelölték Oscarra, de egyszer sem ítélték meg neki. 1925. november 10-én született a walesi Pontrhydyfenben Richard Burton, a második világháború utáni időszak egyik legnagyobb brit színésze. Richard Walter Jenkins egy 13 gyermekes, otthon walesi nyelvet használó bányászcsaládban tizenkettedikként látta meg a napvilágot. A szegény, de kiválóan tanuló fiúra felfigyelt tanára, Philip Burton, aki örökbe is fogadta, és rávette tipikus walesi nevének megváltoztatására. Burton 1943-ban a brit légierő kadétjaként féléves oxfordi ösztöndíjhoz jutott, majd navigátorként harcolt – látáshibája miatt nem lehetett pilóta.
Leszerelése után vidéki színpadokon lépett fel, 1950-ben New Yorkban, egy évig ismét Angliában szerepelt, majd 1952-ben Hollywoodba szerződött. 1953-ban került a nagy hírű londoni Old Vic társulathoz, ahol Shakespeare-szerepek egész sorát játszotta (Hamlet, Caliban, Caius Martinus).
Első filmfőszerepét a Nagy Sándorban (1956) kapta, a világhírnevet azonban a John Osborne drámájából készült Dühöngő ifjúság (1958) hozta meg számára. Játszott A leghosszabb nap (1962) című háborús szuperprodukcióban, majd a Kleopátrában Antoniust alakította. A filmtörténet egyik legkalandosabb sorsú és legnagyobb költségvetésű, gigantikus produkciója a Római Birodalom függésébe került Egyiptom híres-hírhedt uralkodónőjéről és szerelmeiről: Caesarról és Antoniusról. A közel négyórás filmeposz díszleteivel és csatajeleneteivel még a mai kor nézőjét is ámulatba ejti.
Minden idők egyik legköltségesebb szuperprodukciója hatalmas ünneplésben részesült: a forgatás még 1960-ban kezdődött Angliában, majd Elizabeth Taylor betegsége miatt a stáb átvonult Rómába. Az érdeklődés nagyságában a nézettség és a siker mellett az is közrejátszott, hogy a forgatás közben szerelmi kapcsolat szövődött a két főszereplő, Burton és Liz Taylor között. Kapcsolatuk két házasságot és válást élt meg: a „se veled, se nélküled” időnként botrányba csapó hullámai állandó témát szolgáltattak a bulvárlapoknak. Gyengéd óráikat a durvaság hónapjai követték, amikor a legkegyetlenebb igazságokat vágták egymás fejéhez. Tíz év alatt több mint ötvenmillió dollárt kerestek, de minél több pénzük volt, életmódjuk annál féktelenebbé vált. Hollywoodban, Mexikóban és Svájcban laktak. Már amikor együtt voltak. A házaspárnak a magánéleti gondok ellenére jelentős közös alakításai is születtek: együtt játszottak Az iguana éjszakájában, a Makrancos hölgyben, s felejthetetlent nyújtottak a Nem félünk a farkastól „személyre szabott”, vergődő értelmiségi házaspárjaként. A filmet Oscar-díjra is jelölték, de azt csak Elizabeth kapta meg.
Burton több mint negyven filmben szerepelt, játszott lezüllött lelkészt, alkoholista tanárt, volt VIII. Henrik, Petrucchió a Zeffirelli által rendezett Makrancos hölgyben, pszichiáter a Peter Shaffer Equus című drámájából készült filmben, és ő alakította a címszerepet a Richard Wagner életéről készült szuperprodukcióban. Utolsó filmjét 1984-ben forgatta Orwell 1984 című művéből.
Színpadi alakításai közül különösen a Hamlet emelkedik ki, amelyet 1964-ben a Broadway-n mutattak be John Gielgud rendezésében. A modernruhás dán királyfit 17 héten keresztül egyfolytában játszották, ezt a Hamletet Burton maga is őrültnek és démoninak nevezte. A művész halála után négy évvel svájci nyaralójának pincéjében megtalálták az emlékezetes előadást megörökítő filmet, amelyet kockáról-kockára felújítottak, így a szélesebb közönség is megismerhette a pályája csúcsán lévő Burton egyik legnagyobb alakítását.
Burton rádió- és televízió-előadásokban szerepelt, kiváló versmondó volt: Dylan Thomas – személyes barátja – talán legjobb tolmácsolója.
Szerepelt a neve a 30 ezer tv-néző szavazata alapján 2002-ben összeállított „100 legnagyobb brit” listáján, holott a szavazók nagyon szigorúak voltak: a film és színház világából rajta kívül csak Julie Andrews és Charlie Chaplin került fel.
Burton többször járt Magyarországon, itt forgatta a Kék szakállt és a Wagner-filmet. Ennek készítésekor, 1982-ben volt utoljára Budapesten.
Életében sokszor keveredett botrányokba, 1974-ben az összes BBC-produkcióból kitiltották, mert nyilvánosan megkérdőjelezte Sir Winston Churchill épelméjűségét a második világháború alatt. Burton krónikus alkoholista volt, de nyomorúságát súlyosbította egyre nagyobb hátfájása és az erre kapott fájdalomcsillapítóktól kialakult függősége is. Ötször nősült, kétszer egymás után Elizabeth Taylort vette el. Alig ötvennyolc éves korában, 1984. augusztus 5-én hunyt el a svájci Celignyben, ott is temették el.
Az Oscar-díjra hétszer jelölték, de egyszer sem kapta meg: így Peter O’Toole társaságában a férfiak mezőnyében ő a legnagyobb vesztes. (Utóbbi fájdalmát enyhítheti a két éve kapott életmű Oscar.) Burtont néha tévesen Sirként is emlegetik, talán mert neve hasonlít a XIX. századi tudóséhoz – vele ellentétben azonban a lovagi rangot sem kapta meg.
